A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-12 / 24. szám
EGTAJAK Z. NÉMETH ISTVÁN FEKETE NOVELLA Nagyon lassan tartott, míg elvesztette a világot. Pedig a világ szép volt: tele vízeséssel, illatos fenyvesekkel, kék tengerekkel és izzó tengerpartokkal. Magában foglalta a pezsgő mámorát, a versek aromáját, a nők testét és az éjszakák csillagos egét. Mozogni és gondolkodni vágyó élőlényeket hozott létre, táplálta, ringatta és elaltatta őket. Gyönyört és fájdalmat barkácsolt unalom ellen, szívet és szemet gyönyörködtető képeket festett, szavakat adott, hogy hazudni és igazat mondani egyaránt lehessen, szült és temetett egyfolytában, dalt komponált és ringatta az édesdeden szundító jövőt. A világ csak tette a dolgát. És ő tele volt lelkesedéssel, talán túl is csordult benne, ha nem vigyázott. Egy ideig még a balszerencsét is sikernek könyvelte el, de amikor egyre többet tudott meg világa hibáiról és ellentmondásairól, már fékezte végtelen jókedvét és számolta ráncait. Nem volt gyenge ember, nem rugaszkodott messze a földtől, nem huppant nagyokat. Jól tudta, mindent nem kaphat meg, ami járna neki. Lelke mélyén kezdődött a daganat, észre se vehette, csak amikor egyszerűen megszűnt számára létezni a piros szín. Rettenetesen megijedt. A sárga nap, a kék ég, a zöld bokrok és a szürke nagykabátja voltak tanúi első riadt mozdulatának, amivel meg akart kapaszkodni valamiben, talán a reménysugárban, hogy téved, s most éppen semmi sem piros a környezetében. Késő ősz volt. A természet leásítozta a fákról a leveleket, csakhogy minél hamarabb aludni térhessen. Fáradt madarak köröztek fölötte, fojtó füst ereszkedett alá a semmiből, a szél unottan próbálgatta erejét, a toronyóra mutatója százezredszer tette meg ugyanazt az utat, a Föld szíve közömbösen dobogott valahol a lába alatt. Egyre rémültebben rótta a várost, egyre kétségbeesettebben kereste a piros színt — mindhiába. A csomag temperafestékben, amit vett, két fekete színű tubust talált. Jól tudta, hogy a hibát nem a gyártók követték el, hanem ő. Nem ment el orvoshoz, ehelyett a világot kezdte el ócsárolni magában. Maradók lelki egyensúlya is felbillent, dühe és magánya nőttön nőtt. A piros és vörös szín nem tért vissza az életébe. Pedig a világ színes volt: a szürke utakon piros sportkocsik húztak el büszkén, az emberek barna bőre alatt vörös vér keringett. A festők vastagon nyomták palettájukra tubusukból, az ecset jólesően mártózott a piros festékben, a vászon mohón beszívta a szín különböző árnyalatait. Ő pedig ült a vendéglőben, s egy gyönyörű talpas pohárból vörösbort ivott. Ám szürkének látta a színét, s keserűnek érezte ízét. Egy hét telt el, s mivel közben más munkakörbe került, alig maradt ideje azon gondolkodni, hogy vajon mi minden volt piros a világban, amíg ő is érzékelni tudta. Feljebb került a ranglétrán — egészen váratlanul —, volt elég gondja, feladata, ám valamivel több pénze is. Egy hét múlva amikor kilépett a hűvös utcára, arra lett figyelmes, hogy túlontúl szürke az ég. "Eső lesz!" — állapította meg magában, de a tudatalattija hamarabb reagált: önkéntelenül is azt kezdte vizsgálni, mi minden kék színű még a világban. Az eredmény lehangoló volt. A kék helyett is a fekete és a szürke lett az úr. Este telefonált egyik orvos ismerősének. A következő nap reggelén soron kívül bejutott az egyik kiváló szemészhez. Az egész délelőttje ráment az aprólékos, idegesítő és roppant kényelmetlen kivizsgálásra. — Nem értem! — vakargatta ritkás fürtjeit az orvos, s ebből hősünk mindent értett. Otthagyta az orvost, mert délután fontos gyűlése volt, nem akarta lekésni. Kerek egy hónapig nem történt semmi. Hajszolta magát, hogy minél kevesebbet kelljen arra gondolnia, ami vele történt. Egy jelentős újításért kitüntették, magasabb pozícióba került ismét. Azon a reggelen tűnt el végleg a sárga szín.
