A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
VISSZHANG Mennyit ér... ? A vitaindító dkk szerzője a nemzetiségi létünk— sok közül az — egyik természetellenes folyamatának, a Tábortűz (s a többi lapunk) alacsony példányszámának kiváltó okait, azok számbavételét várja a hozzászólóktól. Gondolom, ennek feltérképezése széles körű tanulmányt igényelne (megérné!), ámde egy rövid cikkben átfogó képet nyújtani erről a 'kóros jelenségről", szinte lehetetlen. így, aki mégis vállalkozik a téma boncolgatására, alighanem csupán gondolattöredékeket, részigazságokat villanthat fel, vállalva a további hozzászólásokból kicsendülő érvek és ellenérvek újabb féligazságait. Elgondolkodtatóak a Tóth Elemér által leírt sorok. Elgondolkodtatóak és továbbgondolásra (további eszmefuttatásra) késztetóek. A cikkben feltüntetett elszomorító tények, számadatok — túlzás nélkül állíthatom: könnyfakasztóak. Eddig is tudtuk, hogy a magyar gyerekek 31 százaléka szlovák óvodába jár, hogy több mint tizenhatezer magyar nemzetiségű aiapiskolás nem anyanyelvén tanul..., de azt nem hittem volna, hogy a derékhadnak hitt maradék is—ily rohamosan! — korcsosul... S történik mindez — részben — a magyar pedagógusok és szülők közömbösségének köszönhetően... Egyre csökken—maholnap egyetlen—gyermeklapunk, a T ábortűz előfizetőinek száma... Akadnak olyan teljes felépítettségű magyar tanítási nyelvű alapiskoláink, ahová egy osztálynyiravaló lap: 20-25 (vagy még annyi sem!) jár... S mindezért ki a felelős? A pedagógus. Aki pedagógusnak érzi magát, annak a diákjai igenis előfizetik a lapot! Nem kényszerből, nem ráerőszakolásos alapon, hanem a meggyózódós eredményeként... Mert akinek a tanulói egy magyar nyelvű sajtóterméket sem rendelnek, az hogyan akarja az olvasás örömét, az írott szó varázsát átplántálni a mindenre fogékony telkekbe? Talán a száraz szabályok és törvényszerűségek sokaságát tartalmazó, lélek nélküli tankönyvekkel...? Hogyan akar sokoldalú, tájékozott ifjúságot nevelni, ami ugyebár a pedagógus alapküldetése lenne...? Aki pár koronás újságot nem rendel meg, az mikor, hány évesen fog könyvet, szépirodalmat vásárolni? Akinek nincs (?) nemzetiségi sajtónkra évi hatvan (számonként három, havonta hat!) koronája, annak most s később sem jut majd a kultúrával kapcsolatban semmire... A most végzősök, akik nem ismerik meg a kultúrszomj érzését, az anyanyelv biztonságát, az olvasás örömét, azok tíz-tizenöt év múlva, szülőkként milyen nemzedéket küldenek majd óvodába, iskolába...? Az így elvetett (?) mag kalászba szökken-e? Vagy termés nélkül, a hol innen, hol onnan fújdogáló szél szabad játékszere fesz...? Pedig Kosztolányi örökségül hagyta ránk: 'Azt a telket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel vértezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk — 'áldjon vagy verjen sors keze...’ — ez a mi küldetésünk." A Tóth Elemér által leírt, kegyetlenül igaz gondolataival — egytől eltekintve — egyetértek. Én ugyanis a Priateľt ugyanúgy küldetésbetöltő 10 A HÉT lapnak tekintem, mintaTábortűzt. Hiszem, szükség van arra is. Hiszen a kisebbségi lét minden kínját — keservét Benedek Etek vetette papirosra: "Az állam nyelvét meg kell tanulni; Édesanyánk nyelvét nem szabad elfeledni...' Elkoptatott szólam, hogy a pedagógus neveli a jövő nemzedékét — de valóságot tükröz. Igenis, a tanító hat(hat) a diák jellemére, identitására, a nemzeti hovatartozás érzésének kialakulására... Aki a múltban nem tett eleget ennek a (belső énjéből fakadó?) küldetésének — attól ma, a szabad véleménynyilvánítás korában sem várhatunk csodát... Jöhet bármilyen társadalmi változás, a bólogatójánosok tábora — úgy látszik — változatlanul népes marad... Vajon a nemzetiségi tudat híjával küzködók nevelhetnek-e jellemes ifjúságot? — A lapot nem erőszakolhatjuk rá a gyerekekre.,. — hangzik el itt, ott. Nem kell ráerőszakolni! Kézbe kell adni! Még a nyolcadikosnak is! Fel kell hívni a tanulók figyelmét az ott írtakra! A gyermekkel tudatosíttatnunk kell: neki, érte írják a lapban tevő cikkeket! A rendszeresen közölt matematikai — fizikai vetélkedőt, a természetrajzzal kapcsolatos kérdéseket, az anyanyelvi verseny feladatait számon kell kérni a gyerektől! Le kell ülni közéjük, motiválni kell őket! Egy pici leleményességgel a tanítási óra anyagába is beépíthetőek a lapban közölt írások. A Rügyek rovat, a mondák világa, népi hagyományaink őrzése, a felfedezők s találmányaik története... mind, mind megannyi lehetőség a tankönyvek anyagának bővítésére a tanítási óra hangulatosabbá tételére. A szorgalmi feladatok tarka változatossága valósítható meg — egy kicsi leleményességgel. (Lényegében ez tenne a küldetése a Priateľnak is.) Ahol ezt nem teszik, ahol nem kérdeznek rá az újságban közöltekre, ahol a tanuló nem számolhat be a lapban olvasottakról — ott a tanulók nem is olvassák. S ha a gyermek nem olvassa, akkor felesleges előfizetni — véli a szülő, részben joggal. Köztudott: az ötvenes években újjáéledő és kiépülő nemzetiségi iskolahálózatunk egyes intézményeibe zömével képzetten tanerők kerültek. Lelkesedésük, ügy- s gyermekszeretetük csodálatos volt, a mai (sok esetben közömbös) ifjú pedagógusgeneráció példaképül választhatná őket Tény viszont, hogy szakmai téren (évek múltán is) kevesen zárkóztak fel. Akik meg kellő szaktudás birtokában voltak, azokra Sütő András szavai találóak: 'Egyesek a tudományt úgy lóbálják, mint vak a lámpást nem azért viszik, hogy lássanak, hanem, hogy mások lássák őket.' E két típus közül, ha választani tehet, hát inkább az elsőhöz ragaszkodom, hiszen Andersen szerint '...a becsület és a szorgalom olyan, mint a jó szél: elórehajtja az embert*. Ezen tulajdonságoknak nem volt híján az alapozó nemzedék... Bár igaz, nagyon sokan megrekedtek az alapszinten. 'Egy tanár, ha igazán tanár, állandóan ajándékozza meg magát azzal, hogy egyre nagyobb tudással és készülettel tanít. Es ez az ajándékozás gyö-SZENTPÉTERY A. ILLUSZTRÁCIÓJA
