A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-05 / 23. szám
ELŐ MÚLT Pünkösdi vámkerékállítás Hagyományőrzés Gután A dél-szlovákiai magyar települések ősi hagyományainak, nepi szokásainak a feltárása és följegyzóse bizonyára nem teljes még, pedig szükségünk van ezek megőrzésére, sőt, fölújítására is. A Kis-Duna és Vág folyó találkozásánál fekvő kisvárosnak — régebben az ország legnagyobb falujának tartott — Gútának is van olyan jellegzetes népszokása, amelyről a helyi lakosokon kívül mások csak keveset vagy egyáltalán semmit sem tudnak. Pedig a pünkösdi vámkerékállítás és sortáncjárás a tavaszi időszak leglátványosabb és legnagyobb érdeklődést kiváltó vallási ünnephez kötődő rendezvénye volt Gútának. A 70—80 óv fölötti lakosok szeme ma is fölcsillan, amikor rákérdezek a régi népszokásokra. Vannak, akik annak idején csak kíváncsi szemlélői, mások alkalmi résztvevői voltak a szinte népünnepélynek számító pünkösdi rendezvénynek. Az 1912-ben született Pál Gyula személyében viszont olyan adatközlő is beszámolt, aki parádés kocsisként és gazdasági mindenesként 29 évet töltött a gútai plébánián, s olyan köztiszteletben álló, a gútai hívők által nagyra becsült plébánosok munkáját segítette, mint Bognár Gergely és Csókás Károly plébánosok, akik megkülönböztetett figyelemmel karolták fel ezt a jeles vallási ünnephez kapcsolódó népszokást. Az idős Gyula bácsi korát meghazudtoló élénkséggel emlékezik az úgynevezett békebeli szép időkre, amikor regruta kora óta, 1932-től hosszú időn keresztül résztvevője, sőt, néha szervezője volt a sortáncjárásnak. Ez szinte természetes dolognak számított, hiszen régen a sortáncot járó csoport első útja általában a plébániára vezetett. Ha ezeket a visszaemlékezéseket egybevetjük a helyi krónika följegyzéseivel, akkor alábbi módon rajzolódik elénk az említett népszokás: A rendezvény szervezésében részt venni szándékozó legények, elsősorban azok, akiket katonának besoroztak, csatlakoztak a többéves gyakorlattal rendelkező legényekhez, s már jóval pünkösd előtt hozzáláttak a felkészüléshez. Annál a vendéglősnél tartottak megbeszélést, akinek a vendéglőjéhez táncra alkalmas, tágas udvar is tartozott, és a tulajdonos a jelentős forgalom reményében vállalta a rendezvényt. A legtapasztaltabb legényt, akinek megfelelő tekintélye és magabiztos fellépése volt, megválasztották legónybírónak. Az ő személye volt a legfontosabb, hiszen az egész rendezvény biztonságos lebonyolításáért a község hivatalos vezetői előtt jogilag neki kellett garanciát vállalnia. Választottak még egy pénztárost, egy jegyzőt, két csőszt, majd rendszerint hét markos legényt hajdúnak. Az utóbbiak kötelessége volt felügyelni a rendre, és szükség esetén megelőzni a rendbontást, esetleg kivezetni a kötekedni akarókat. Ha meggondoljuk, hogy régen a gútai legények szívesen hordtak maguknál kiskést is, akkor tudatosítjuk, hogy fontos feladat hárult a rendezőkre. A legények létrehoztak egy kezdő pénzalapot, amelyre azért is szükség volt, mert amikor a legónybíró a községházán engedélyt kért a pünkösdi bálra, akkor egy meghatározott összeget — a harmincas években általában 250 koronát —, úgynevezett kauciót kellett letennie annak vállalására, hogy a bálon semmilyen rendbontás nem lesz, különben a letétbe helyezett pénzt a rendezők nem kapják vissza. Pünkösd szombatján a rendező legények a helyi fatelep vezetőjétől kölcsönöztek egy 18—20 méter hosszú szép egyenes fenyőt, amelyet rendszerint vállon vittek a vendéglő udvarára. Ott gondosan megtisztították a héjától. A felső végére, ahol még biztonságosan vastag volt a fenyő, egy virágokkal díszített és fölpántlikázott kocsikereket rögzítettek, amelynek küllőire néhány, borral vagy pálinkával töltött üveget kötöttek. A kerék fölé még frissen vágott zöld jegenyefa lombot erősítettek, s ezt is hosszú szalagokkal díszítették. A kapu közelében mély gödröt ástak, majd beleállították, és biztonságosan rögzítették a most már vámkeróknek nevezett fenyőt. A vendéglő udvarát lombsátorral vették körül. A századforduló idején még négy-öt különböző helyen állítottak vámkereket, de a harmincas években már csak két helyen: az Alvégen és a falu Puruknak nevezett részén. Pünkösdhétfőn — akkor még elismert egyházi ünnepnek számított — ebéd után a vámkeróknél gyülekezett 10—12 népviseletbe öltözött táncospár, hogy megkezdjék a pünkösdi sortáncjárást. Ez abból állt, hogy zenekar kíséretében látogatták meg a plébániát, a falu rangosabb vezetőit, módosabb gazdáit, és ünnepélyesen meghívták a pünkösdi bálba. Jóval a tánccsoport előtt két csősz haladt, kezükben fölpántlikázott hosszú, vastag bottal, melyhez lánc is volt erősítve. A botot menet közben erőteljesen ütögettók a földhöz, s a lánc ilyenkor csörgő hangot adott. A csőszök bő szabású vászongatyát és inget, valamint árvalányhajjal díszített pörge kalapot viseltek. Ók nyitottak kaput a házhoz érkező csoport részére. A táncosok élén párjával együtt a legénybíró haladt, majd a többi táncospár, végül a zenészek és a látványosságra kíváncsi nézősereg. A házhoz érve a zenészekkel együtt mindenki elcsendesedett. Párjával együtt a legénybíró ment be elsőnek, ő üdvözölte a házigazdát és feleségét, engedélyt kérve a többi táncos nevében is, hogy felköszönthessék a családot, és meghívhassák a bálba. Az igenlő válasz után — ami minden esetben biztos volt, hiszen a szervezők erre már előzetes ígéretet kaptak —, a zenészekkel együtt bejött a többi táncos is. A zenészek csárdást húztak. Ekkor a legénybíró és párja táncra kérte a házigazdát és feleségét, a többi táncos pedig a család más tagjait. A tánc befejezése után a vendéglátók rendszerint süteménnyel, pogácsával, esetleg egy pohárka itallal kínálták a táncosokat, majd a legénybíró megismételve a bálba való meghívást, megköszönte a szíves vendéglátást. Búcsúzáskor a házigazda borravalóként általában zárt borítékban pénzt ajándékozott a rendezvény megsegítésére. A táncosok aztán a zenekar kíséretében indultak a további házhoz, miközben az útkereszteződésekben vagy jelentősebb épület előtti térségen néhány perces népi táncot mutattak be a zene hangjaira odakíváncsiskodó lakosok előtt. Amikor ilyen módon meglátogatták mindazokat a családokat, akikkel előzetesen megegyeztek, visszatértek a táncosok a vámkerekes vendéglőbe. Itt egy kicsit megpihentek, • A táncosok egy része, háttérben a gútai templom 12 A HÉT \
