A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-29 / 22. szám
LÁTOGATÓBAN nem is nagyon tud ezekért a területekén fizetni. — Pedig sokan úgy gondolkodnak, hogy visszaszerzik és bérbe adják a szövetkezetnek jó pénzért. Megvalósítható-e ez? — A problémát abban a kifejezésben látom, hogy "jó pénzért". Itt "jó pénz" egyhamar nem lesz. Az, amit a gazdák ezekén a földekén kapnak az nagyon kevés: a mi körülményeink között 600—800 koronát hektáronként. — Ennek ellenére bombázzák-e a községi hivatalt a földjeiket visszakövetelók? — Úgy próbáltuk megoldani a dolgot, hogy ügyeiket helyben intézhessék el. Rengeteg bonyodalmat okoz az, hogy a szövetkezet 2640 hektáron gazdálkodik, s ez év elejéig csupán kb. 700 hektár földet sikerült azonosítani, és attól tartok, hogy ha óv végéig nem sikerül a föld nagy részét azonosítani, az a veszély fenyeget, hogy az államra száll át. — Nem a községé lesz? — Nem, s így meg leszünk rövidítve. — Maguk ezt nem érzik igazságtalannak? Azok, akik itt születtek, itt nőttek fel? Zakar József polgármester szomorúan vakarja meg üstökét. — Dehogynem. De mit lehet tenni ellene? December 31 -én lejár a határidő. Azonosítani ezeket a földterületeket hosszadalmas és problematikus dolog. Ha valaki elindul rendezni a dolgot, nem biztos, hogy célba ér. Ha valahol megakad, ügyvédet kell fogadnia, fizetnie. Az ügyvédek, ügyvédi irodák, közjegyzőségek, földhivatalok túl vannak terhelve. Nagyon nagy a felfordulás ezen a téren. Többször bent voltam személyesen is a telekkönyvi hivatalban, ahol már reggel öt órától sorban álltak az emberek — legalább két-háromszázan várakoztak a folyosón. Egyetlen hölgy intézte a dolgokat... — Személy szerint Ön visszaigényli a földjét, ha van egyáltalán? — A_ szüleimnek van földje, igaz, nem nagy. Én a magam részéről mindenképpen visszaigénylem, s bármily csekély összegért a szövetkezetnek adnám bérbe. Fontos, hogy tudjam: én vagyok a tulajdonos. Mindenkinek ajánlom, hogy így tegyen, mert ezzel a sajátját menti meg. — És nemcsak a sajátját, hanem a községi területet is. — Igen, ez így van. — Két súlyos gondot említettek az imént: a víz kérdését és a munkanélküliséget. De sajnos van itt még több olyan nehézség, amely álmatlan éjszakákat okoz. Például a szeméttelep... — Úgy-ahogy sikerült a szeméttelepet körülkeritenünk — magyarázza Zakar József —, de ez csak hevenyészett megoldás. Új szeméttelepre lenne szükségünk. Ez a mostani veszélyezteti a talajvíz tisztaságát. A szomszédos két község lakosságát is érinti a dolog, tulajdonképpen tízezer ember ivóvizéről van szó, ezért kértünk támogatást az államtól az új szeméttelep megépítésére. — Ehhez kapcsolódik egy következő gond — fűzi tovább a szót a homlokát ráncolva Krnáó Ottó — a szennyvíz elvezetése. Községünkben nincsen csatornahálózat és szennyvíztisztító, Megépítésük jelenleg 25— 30 millióba kerülne. Még reményünk sincs, hogy az elkövetkező tíz évben megépíthetnénk. — Ami a polgármestert és a községi hivatal dolgozóit elszomorítja, az az a tény, hogy az utóbbi időben nagy arányú az elhalálozás és viszonylag kevesen születnek. Ebben az esztendőben február közepéig tizenegyen haltak meg. Az elmúlt évben pedig ötvenen haltak meg, és csak harminc gyerek született. Még egy statisztikai adat a község életéből: az eltelt tíz év alatt hétszázzal csökkent a falu lakosainak a száma... — Ez valóban sok. Én mint polgármester az okát abban látom, hogy nagyon sok fiatal elköltözött Szentpéterről. Akkor még vonzó volt a városi élet. Van egy másik ok is, községünk férfi lakosai közül sokan halnak meg aránylag fiatalon. Ez a túlzott alkoholfogyasztás, a helytelen táplálkozási szokások, az ideges életmód következménye is. Sok az öngyilkos, de ez egy külön fejezet. — A fiatalok pedig legfeljebb egy-két gyermeket vállalnak... — Csodálkozik? — teszi fel a kérdést Krnáó Ottó. — Azelőtt szinte mindenkinek volt munkája. A mai viszonyok között lakáshoz jutni nagyon nehéz, építkezni meg szinte lehetetlen. Nem beszélve arról, hogy a község nem tud új portahelyeket létesíteni. Nincs hol építkezni. Van két szép nagy óvodánk, és úgy látszik, hogy az egyikben jövőre nem lesznek gyermekek. — Körülbelül húsz évvel ezelőtt még én is a szentpéteri magyar iskola padjait koptattam — emlékezik vissza Zakar József. — Akkor a tanulók létszáma közel négyszáz volt, jelenleg százhatvan, százhetven. A csökkenés a szlovák iskolára is vonatkozik. — Zakar József polgármester magyar, Krnáó Ottó irodavezető szlovák nemzetiségű. Nagyon sokat olvasni a szlovák sajtóban arról, hogy az emberek a "délvidéken" úgymond torzsalkodnak. Hogy van ez Szentpéteren; ahol hivatalosan a magyarok a lakosság kb. 75, a szlovákok 25 százalékát alkotják. Krnáó Ottó nevetve válaszol: — Mi itt eddig semmiféle nézeteltérést, viszálykodást nem tapasztaltunk, s reméljük a jövőben sem fogja semmilyen viszály felütni a fejét. A szentpéteriek büszkék községükre, és örülnek, hogy együtt élhetnek itt békében. — Beszélgetésünk során elsősorban a gondokról, nehézségekről ejtettek szót, s ez természetes is, hiszen az ember elsősorban a bosszantó, fájó dolgokról nyilatkozik meg. Számos bajnak az orvoslása bizonyára csak a távolabbi jövőben lesz lehetséges... — Akkor is meg kell ezeket a sziklaként a vállunkra nehezedő problémákat valamiképpen oldani. Új lehetőségeket kell keresnünk, esetleg kölcsönökre vagy leasingre is gondolnunk kellene. Persze ezek az új lehetőségek nem fészkelték még be magukat az emberek tudatába. Lehet, hogy egy-két év múlva igen, de most még nemigen tudnám a községi képviselő-testületet meggyőzni ezeknek a használhatóságáról. — És a híres-neves szentpéteri borból nem lehetne némi tökét kikovácsolni, jobban mondva kipréselni a szőlő levéből a község javára? — Ahhoz legalábbis az kellene, hogy nálunk dolgozzák fel a szőlő levét, és itt is palackozzák a bort. Ki tudja, lehet, hogy egyszer ez is megvalósul. L. Dusík Éva — Hogy mik vannak?! Barátnőmmel bármikor találkoztam, mindig szóba hozta a szomszédasszonyát. Társasházban, ugye, nem választhatja meg az ember, ki kerüljön mellé, így aztán kénytelenek elviselni egymást az emberek. Van ahol barátsággal, van ahol állandó konfliktusokkal... Barátnőm szomszédasszonya idős hölgy, egyedül él. És amióta csak beköltöztek a házba, mániája volt a villanyvilágítás. Ugyanígy a barátnőmé is. Rettenetesen zavarta, ha valahol feleslegesen égett a villany. Zavarta akkor is, amikor még nem voltunk ennyire hozzászokva vagy rákényszerítve a takarékoskodásra. Zavarta, mert egyszerűen értelmetlennek tartotta, ha valahol valami feleslegesen használódott. Minek ég a villany, ha egyszer nincs rá szükség? — kérdezte tőlem és mindenkitől, így a szomszédasszonyától is, aki viszont még nappal is szívesen égette a villanyt a lépcsőházban. — Akár délelőtt, akár délután mentem el otthonról vagy jöttem haza, mindig díszkivilágítás fogadott. Erre én természetesen automatikusan lekattintottám a kapcsolót. A szomszédasszonyom persze azonnal kidugta a fejét, s azzal érvelt, hogy megzavarta őt a kattintás, el nem tudta képzelni, mi történt a lépcsőházban. Mindenki tudta róla, hogy örökkön-örökké a kémlelőlyukon a szeme, mindent látni akar, mindenről tudni akar, elvégre ráér, egész nap otthon ül. Amikor megkérdeztem tőle, természetesen tapintatosan, miért ez az értelmetlen világítás, azt vágta oda, hogy sötét a lépcsőház, tekintettel kell lenni az idősekre, megbotolhatnak, eleshetnek, kész a tragédia. Pedig egyáltalán nem sötét nálunk a lépcsőház. Mivel ő hajthatatlan volt, ón is beletörődtem a dologba, láttam, feleslegesen kardoskodom, pedig tudhatta, hogy közösen, tehát ő is, viseljük a áram költségeit — mondta a barátnőm még régebben. Most újra találkoztunk, s természetesen szóba hoztuk a megrögzött szomszédasszonyt is. — Képzeld el, mit kellett megélnem a múltkoriban! Jöttem haza, a postaládából szedtem ki az újságot meg a leveleket, hát a szomszédom a felettem lakó család tizenéves kislányát okította, hogy feltétlenül kapcsolja le napközben a villanyt a lépcsőházban, mert már más idők járnak, takarékoskodásra vagyunk ítélve. Hát nem tudtam, hogy nevessek vagy boszszankodjak ezen a pálforduláson. Azóta egyszer sem kellett nappal leoltanom a villanyt, mert nem is égett. A többi lakótól hallottam, hogy az öregasszony figyelmeztetett mindenkit a takarékoskodásra. Sohasem gondoltam volna, hogy még ilyen idős korban is megváltozhat az emberi Úgy látszik, az élet szorítása mindenkit elért! — magyarázta felemás érzésekkel a barátnőm. Benyák Mária V__________________________/ A HÉT 7
