A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-22 / 21. szám
SZABADIDŐ Ed Lerner Lesz-e újabb áldozat Nagyon sajnálta, hogy éppen azon a napon adott szabadságot Sallynek, amikor Willy úton volt. Szeretett egyedül tartózkodni a házban. Az üres szobákban mindig valami bizsergést érzett a szíve tájékán. Ösztönösen mégis félt a magánytól. Abban a pillanatban, amikor az az ember, aki néhány perccel ezelőtt látogatta meg, elkezdte a villa előtt vagdosni az ólősövónyt, elfogta a remegés. Most a hatalmas olló a fűben hever. A nagy csönd idegesítette. A reggeli napsugár szépségeit nem is vette észre. Miért adott neki munkát, megsajnálta netán? Meggondolatlanul cselekedett, most már tudta. Willy alaposan megleckézteti és természetesen összeszidja. Dorgálásban lesz része. A nappaliba besütött a napsugár. A kandallón elhelyezett fényképet aranyozta be, Willy fotóját. Mit mondana most Willy. Valami ilyesmit: — Stella, te teljesen megőrültél! Mit tettél, egek? Egy csavargó bekopog az ajtónkon, és te azonnal munkát adsz neki! Hiszen azt sem tudod, kicsodamicsoda! Meggondolatlan vagy, Stella. Nem csoda, ha a gonosztevők azt állítják, hogy a nőkkel egykönnyen elbánnak! Igen, ezúttal percekig tartana az előadás. Meglehet, hogy igazat adna az urának, talán valóban meggondolatlanság volt beengedni azt az embert a házba, de most már minden hiába. Stella egy pillantást vetett az udvarra. Szalmakalap, eléggé éles arcéi, nyugodt tekintet. — Emlékszel arra a mesére a fojtogatóról? Ó, igen, igen. Willy figyelmeztette. — Ha az asszonyok nem olyan hiszékenyek, nem megy semmire! A fojtogató! A tegnapi lapokban közölték a hírt: A FOJTOGATÓ NEGYEDIK ÁLDOZATA S odakünn, a kerítés mellett egy idegen szorgoskodik az élősövény mellett. Klikk-klakk, klikk-klakk. Lassan dolgozik, szisztematikusan mint egy ráérős milliomos. Mi történt? Az idegen rajta tartja a szemét. Szemtelenül és kihívóan. Nem, nem, ez nem lehet igaz! Veszélyben volna a saját házában? Stella gyorsan átsietett a konyhába. A pecsenye szaga magához térítette. Hozzálátott az ebéd elkészítéséhez. Néhány perc múlva visszatért a nappaliba. Megdermedt. Észrevette, hogy a szobában valami megváltozott. Pokoli csend vette körül, borzalmas, idegeket borzoló csend. Mint amikor a vadul ordítozó sakál hirtelen elhallgat. A kerti olló már nem csattogott. Az idegen az ablak mellett ácsorgott. — Be is fáradhatna — mondta halkan. — Meginna egy kávét? Stella hallotta a saját hangját, de nem akarta elhinni, hogy volt bátorsága megszólalni. Nem gondolkozott most sem, tudta, hogy rosszul cselekedett. Nehezen szedte a levegőt, alig állt a lábán. Minden erejét összeszedve ajtót nyitott. Az idegen azonnal lekapta a sombreróját, mely ősz hajzatot takart. Sokáig mozdulatlanul bámulta Willy fényképét, majd sűrűn bólogatva megjegyezte: — Hasonlít az urára, de nagyon. Stella legyőzte magában a félelmet. Egy idegen besétál a házába, és azt mondja: ismeri Willyt. Ez az ember talán nem is olyan veszélyes. — Maga ismeri az uramat? — Népszerű ember, nem? Valahogy megérezte, hogy az idegen sohasem találkozott az urával. Most mégis mintha azt állítaná, hogy ismeri Willy Ellingtont. Mitévő legyen? Milyen trükkel távolíthatja el a házból? A pénzre is gondolt, amit a konyhában tartott. — Bocsásson meg egy pillanatra — mondta. Néhány másodperccel ezután viszszasétált a nappaliba. Az idegen éppen azt a hatalmas táskát csukta be, amelyet magával hozott a házba. Stella átadott neki egy borítékot. Becsületesen megfizette a munkát. Az idegen elégedetten motyogott valamit, és szinte menekülve elhagyta a házat. Gyorsan eltűnt Stella látóköréből. Sokáig hallotta súlyos lépteinek a robaját, megcsikordult a kerti nagyajtó és aztán — csend. Fellélegzett, és bekapcsolta a rádiót. Muzsikát sugároztak, majd a bemondó újabb szenzációs hírt közölt a város polgáraival: — A rendőrségtől szerzett értesüléseink szerint a fojtogató — akiről megállapították, hogy mániákus gyilkos — valahol a Little Wood környékén bujkál. Felhívjuk Little Wood lakóit — a hölgyeket különösképpen —, hogy ne nyissanak ajtót ismeretlen embereknek. Megismételjük a rendőrségtől szerzett értesülést... Stella még mindig a szobában érezte az idegen ruhájának a szagát. A kávéscsésze! Valamicskét ivott a kávéból, a tányért összemaszatolta, és a cigarettacsikket belenyomta a zaccba. Tehát hidegvérűen rágyújtott egy cigarettára. Erre nem emlékezett. Ó, igen, persze. Hiszen abban a pillanatban, amikor az idegen belépett a nappaliba, előszedte Willy drága cigarettás dobozát, és megkínálta. Marlborót szívott, igen Marlborót. A gondolatai vadul száguldoztak. Habozás nélkül felhívta a rendőrséget. A félelem minden porcikáját valósággal megbénította. A rádióban szünet nélkül harsogott a muzsika. Stella hisztérikusan sikoltozott. — Willy, gyere haza! Gyere haza, minél előbb! Mr. Ellington egy nappal előbb érkezett haza az útról. — Uh, azok a nagyokos esküdtek! — mondta már az ajtóban. — Megmondtam a magamét, s az esküdtek végül egyhangú döntést hoztak. Ez sikerült drágám. Willy leült a kandalló mellé, és a kezébe vette az újságot. — Végre elcsípték a fojtogatót, bravó! Stella sápadtan állt Willy mellett. — Mi történt, Stella? — kérdezte Willy aggódva. Stella szó nélkül az újságra mutatott, egy fényképre. Nem tudta róla levenni a szemét. A fotó az idegent ábrázolta, aki a házban megfordult. Sombrero, éles arcéi. Igen, ő az, semmi kétség. — Szegény — mondta Stella halkan. — Nem hasonlít olyan emberre, aki halomra fojtogatja a nőket... szegény ember. Willy nevetett. — Éz nem gyilkos, drágám. Ez nem a fojtogató fényképe. Ez az öreg szatyor 30 A HÉT
