A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-22 / 21. szám
MINERVA AZ ATOMENERGIA — Duka Zólyomi Árpád atomfizikustól, aki az atomerőművek elméleti kérdéseinek szakértője, talán nem is kérdezhetnék mást a beszélgetés indításaként, mint: hogyan látja az atomenergia hasznosításának pillanatnyi helyzetét, és hogyan ítéli meg a távlatait? — Az energia az ólet fennmaradásának egyik alapvető feltétele, nélküle a civilizáció fejlődése elképzelhetetlen volna. Közismert, hogy vannak megújítható és megújíthatatlan energiaforrások. A nap-, a szól-, a víz- és a geotermális energia a megújuló energiaforrások közé tartozik, a fosszilis energiaforrások, mint pl. a szón, a kőolaj, a földgáz a megújíthatatlan, vagyis a kimerülő energiaforrások közé tartoznak. Bizonyos értelemben az atomenergia is ide sorolható, hiszen a hasadóanyagok mennyisége a Földön korlátozott, a készletük előbb-utóbb kimerül. A hagyományos fűtőanyagok és fosszilis energiaforrások azonban jóval hamarabb elfogynak, a kőolaj- és a földgázkészletek pl. harminc—negyven éven belül. Mivel a Nap és a szél energiáját csak rossz hatásfokkal lehet hasznosítani, a vízenergia hasznosítása pedig függ a geológiai, a földrajzi és a meteorológiai tényezőktől, így az atomenergia az egyik legfontosabb energiaforrásunk, és az is lesz még egy ideig. — Nem titok, hogy a világon egyre erőteljesebben tiltakoznak a környezetvédők az atomerőművek építése és üzembehelyezése ellen, s főleg a sugárveszélyre hivatkoznak... — Amikor néhány évtizeddel ezelőtt az atomenergiát hasznosítani kezdték, már abban a tudatban tették, hogy ez nagy veszélyt jelent, különösen a radioaktív hulladékok és salakanyagok sugárzása okoz majd gondot, de fontos, hogy maguk az atomerőművek is biztonságosan működjenek. Erre a kérdésre nagy súlyt helyeztek, és a kutatók arra törekedtek, hogy az erőművek biztonsága optimális legyen. Mára felismertük, hogy az atomenergiát csak olyan nemzet vagy társadalom kezébe szabad adni, amely megfelelő szintű műszaki kultúrát teremtett, és képes arra, hogy ezeket a veszélyes objektumokat úgy építse meg, hogy a biztonság szinte százszázalékos legyen. Én a franciákat hoznám fel példaként; ők minden probléma nélkül fejlesztik atomiparukat, és a nép is megbízik az atomerőművekben. Franciaországban a villamosenergia nyolcvan százalékát atomerőművekben állítják elő, ez 50 milliárd wattot jelent. Ennél többet csak az USA-ban termelnek az atomerőművek: 93 milliárd wattot; más mértékegységben számolva ez 93 gigawattnak felel meg. S ha már a számoknál tartunk, hadd mondjam el, hogy Csehszlovákia atomenergiatermelése alapján a 14. helyen áll a rangsorban 3,2 gigawattnyi energiával. — Említetted, hogy csak olyan nemzetre szabad bízni az atomenergiát, amely megteremtette az ehhez szükséges műszaki feltételeket. Jó volna, ha ezt kicsit pontositanánk. Az egykori Szovjetunióban ugye nagyon sok kiváló elméleti szakember volt, akik az atomfizika területén és az atomenergia hasznosításának kutatásában jelentős eredményeket értek el, és az országban viszonylag rövid idő alatt nagyon sok atomerőművet építettek fel. Mégis hogyan lehet az, hogy ott, ahol tisztában voltak a veszély nagyságával, nem tudták megakadályozni, hogy Csernobilban és másutt is olyan iszonyatos balesetek következzenek be? — Valóban, a Szovjetunióban az atomenergia igen széles teret kapott, és maximális mértékben fejlesztették. Azzal a legfelső vezetés nem törődött, hogy egy ilyen óriási vállalkozáshoz megfelelő műszaki háttérre is szükség van. Kitűzték a célt, s azt minden áron el kellett érni. Nem sajnáltak hozzá semmi pénzt. A szovjet atomerőművekre ugyanaz jellemző, mint egyéb műszaki létesítményekre is, nevezetesen, hogy minden túldimenzionált, minden hatalmas méretű, hogy erős és teherbíró legyen. Nem számoltak viszont az emberi tényezővel. Hiába van például a csernobili atomerőműnél hatszoros túlbiztosítás, ha az emberi hanyagság mindezt semmissé tette. — Te ugye 1986 tavaszán, amikor ez a baleset bekövetkezett Csernobilban éppen a Szovjetunióban, a dubnai Egyesített Atommagkutató Intézetben dolgoztál. Mint szakember mit tudtál meg a katasztrófáról közvetlenül a megtörténte után? — Bizony hozzánk is késve jött meg a hír, s az is hiányos volt. Én viszont jól ismertem a csernobili atomreaktort, és rögtön számításokat is tudtam végezni a károk nagyságát illetően. Ha elfogadjuk azt a hivatalos közlést, hogy a hasadóanyagoknak kb. a 3 %-a került a légkörbe a hőrobbanáskor, akkor is több mint 6 tonna radioaktív por jutott az atmoszférába, és oszlott szét az egész világon. Hangsúlyoznám, hogy nem atomrobbanás, hanem hőrobbanás történt. A radioaktív hasadóanyagok nagy részének elég rövid a felezési ideje, de sajnos van köztük néhány, amelynek a felezési ideje több tízezer vagy akár millió óv is lehet, s ezek bizony hosszú ideig fogják sugárfertőzni a környezetet. — Azért beszélünk annyit a csernobili katasztrófáról, mert mostanában a környezetvédők, akik az atomenergia alkalmazása ellen tiltakoznak, elsősorban erre a balesetre hivatkoznak, függetlenül attól, hogy mely országban tüntetnek, akár volt kommunista országról, akár nyugat-európai országról van szó, ahol pedig egészen más típusú atomerőművek működnek. Mennyire megalapozottak ezek a tiltakozások és nem félrevezető-e, ha a csernobili katasztrófából általánosítanak? Mi a különbség a szovjet típusú és a nyugati típusú atomerőművek között? 20 A HÉT
