A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-05-22 / 21. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

rökönyödve meredt az elegáns férfira, aki boldog mosollyal folytatta:

— Kívánni sem lehet szebbet! Akár a tündérmesében! Rád gondoltam éppen, mert estig szabad vagyok, és te hirtelen itt teremsz — karját széttárta, mintha magához akarná ölelni az asszonyt, aki egy lépést hátrálva hirtelen a társnőihez fordult:

— Ne haragudjatok, lányok, de ma mégsem ebédelek veletek. Sőt, az a gyanúm, hogy a kiállítást is nélkülem nézitek meg. Csak a színházban találkozunk. Ugye, hétkor kezdődik az előadás?

— szakította félbe egy kérdéssel az ajkáról pergő szlovák szóözönt, de a választ már meg sem várta. Határozott mozdulattal a férfiba karolt, és faképnél hagyta elképedt volt kolléganőit.

Tóth Gézának, mert ő volt ,az elegáns férfi, határozottan imponált Éva minden ceremóniát mellőző viselkedése. Felsőkarjával kissé megszorította az asszony belecsimpaszkodó kezét, s feléje hajolva, szabad kezével átnyúlt Szűcsné előtt, hogy elvegye tőle a táskát.

— Ezek szerint a színházlátogatással egybekötött kirándulásnak köszönhető, hogy itt vagy, és éppen ebédelni akartatok a barátnőiddel.

— Nem a barátnőim — tiltakozott Éva.

— De a többi stimmel.

— És ha meghívnálak ebédelni egy jó kis sörözőbe, az is stimmelne?

— Természetesen — nevetett az asszony, és gyorsan elhajolt az ajkához közelítő férfiszáj elől.

Már a terített asztalnál ülve várták a megrendelt ételt és italt, amikor a férfi átnyúlt az asztalon, s két tenyerébe fogta az asszony szépvonalú, keskeny kezét:

— Tulajdonképpen nem is üdvözöltük egymást — mondta furcsán elfogódott, fátyolos hangon.

Évát forró hullámként járta át a jól ismert, delejesen vérpezsdítő, lélegzetelállítóan bódító érzés. Torokszorító meghatódottsággal vegyes örömet érzett, amitől nem

bírt megszólalni. Mire úgy-ahogy összeszedte magát, a pincér lepett hozzájuk:

— Kétszer a söröcske — tette az alátétekre a bepárásodott falú, habsapkás korsókat a sárgán gyöngyöző itallal, s két függőleges vonalat húzott az asztalukra tett papírlapra.

— Hát akkor szervusz! — emelte föl a söröskancsót Éva. Kissé csalódott volt a hangja a hirtelen ürességtől, amit a varázs megtörtével testében, lelkében érzett.

Még jóformán nem is kortyoltak az italból, a pincérnő gyors mozdulatokkal eléjük rakta az evőeszközt és az ételt, majd jó étvágyat kívánva, ahogy jött, ugyanolyan nesztelenül elsuhant.

— Ezt nevezem kiszolgálásnak! A csehekre határozottan jó hatással vannak a nyugati vendégek. Talán majd nálunk is megtanulják a gyorsaságot és precizitást, meg azt, hogy a vendég, illetve a vevő miatt van a személyzet, és nem fordítva — jegyezte meg Géza, kezébe véve az evőeszközt.

Szótlanul ettek. Csak néha és felváltva néztek egymásra — olyankor az éppen felpillantó másik hirtelen elkapta a tekintetét.

Évának ízlett az étel, és csodálatos módon a sör is jólesett.

— Hiába, a cseh sör az igazi — dőlt hátra elégedetten Géza.

Éva nem állta meg, hogy ne ellenkezzen vele:

— Múltkorjában olvastam, hogy a legjobb sört Belgiumban készítik. Máig kolostorokban főzik, hagyományos módon, a pilzenitől eltérően szénsavmentesen. Az ő sörük sűrű, és nagyon laktató.

Géza megütközve nézett rá, aztán elnevette magát:

— Még a végén kis előadást tartasz nekem a világ összes sörfajtájáról. Inkább azt mondd, hogy vagy, hogy vagytok odahaza?!

— Hogy május negyedikén reggel hétkor új állásban kezdem majd a munkát, arról mar tudsz, sőt, az új telefonszámomat is megírtam. Különben köszönjük, megvagyunk. Készülünk a választásokra.

— Úgy hírlik, Szlovákiában eléggé puskaporos a levegő. Még odakint is érződik a szaga. Nagy kár, hogy a mieink nem tudtak megegyezni egymással. Igazán félretehettók volna a mindenféle személyes ellentéteket és a kölcsönös sértődöttséget. Össze kellett volna fogniuk, hiszen állítólag mindannyian ugyanazt, az itt élő magyarok javát akarják.

— Csúnya dolog a politika, régóta mondom. Nem értem, valaki megmagyarázhatná nekem, hogy józan gondolkodású ember hogyan állíthatja: egységet akar, és ezért még eggyel több részre osztja az amúgy is sokfelé húzó maroknyi magyarságot.

— Hát igen. Nem lett volna szabad újabb részre osztódni. Ehelyett inkább a már a múltban is meglevő három csoportnak kellett volna összefognia. Akkor elérhettünk volna egyet és mást.

— így is van rá remény. Csak minden rendes magyar embernek el kellene menni szavazni.

— És a józanabbik csoportra kellene adniuk a voksukat. Azokra, akik végül mégiscsak megértették, hogy egységben az erő, és legalább a választások idejére összefogtak, hogy magyar ember is hallathassa majd a szavát ott, ahol sorsunk felől döntenek, a parlamentekben.

— Látom, te is a két szép számhoz, a magyar történelem két fontos ünnepét, március tizenötödikét és augusztus húszadikát jelölő két számhoz ragaszkodsz.

— Az természetes! És az is természetes, hogy hazajövök szavazni. Talán éppen az én szavazatom lesz a döntő.

— Mondd, Géza, mit keresel te Prágában?

— A vállalatunk igazgatóját kísértem többedmagammal. Üzleti tárgyalásokra jött, s engem hozott szakértőnek, tolmácsnak.

— Hiszen Pozsony közelebb van Becshez, miért nem a szlovákokkal köttök üzletet?

— A megfontoltabb réteghez tartozó osztrák üzletemberek szerint az elszakadást, önállóságot sürgető Szlovákia nem megbízható partner. De ne politizáljunk! Van nekünk más természetű megbeszélni valónk is. Azt mondtad, este hétig ráérsz. Mit szólnál egy sétához a Petrínen? Ilyen gyönyörű, napos időben kár vendéglőben ücsörögni. Különben is Prága tavasszal a legszebb.

Most már Pozsony is csak tavasszal szép, amíg a friss, üde zöldet még nem l&pte be a korom és a piszok, s amíg a fojtogató csatornabűzt, a kapualjak és utcaszegletek undorító vizeletszagát elő nem csalogatja a rekkenő nyári forróság — gondolta a munkából hazafelé tartó Éva, s valahogy elillant a jókedve, ugyanúgy, ahogy a nap elé tornyosuló komor esőfelhőktől eltűnt a fény a vészjósló árnyékba boruló pozsonyi utcákról.

(Folytatjuk) Fotó: V. Pribyl

A HÉT 19