A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-22 / 21. szám
VITA Gyereheh és a Csem Láttam őket szűk, penószesfalú "kultúrházakban” tolongani, ürességtől kongó tágas "művelődési otthonok" széksorai közt kergetőzni, nagymamák ölében unatkozva elnyújtózkodni, míg a bácsik egymást követve, olykor két nyelven is szórták rájuk a kopott, szürke szavakat a magas pódiumokról. De láttam tágra nyílt, kíváncsi szemüket is, amikor nekik szól a "mese". Nem tudom, hány Csemadok-gyűlésen hallottam ugyanazt folyvást — hol üres dicsekvést, hol meg sopánkodó panaszt. Hányszor álltam fel rozoga székről megkönnyebbülve, hála istennek befejeződött a vége-hossza nincs műsor. Jól tudtam, hogy minden gyereket szerepeltetni kell, aki a kabátját ott a szók támlájára vetette, hiszen azért hozták őt oda. A nagyszülők meg a rokonok kedvéért, s talán egy kicsit a "delegátuséért" is, aki nem más, mint én voltam. Igyekeztem is mindig időben odaérni, hogy ne én legyek a fő téma: "Miért nem jön? Hiszen megígérte.” Viszont a mondókámon kívül, amelyet mindig kellő tisztelettel megtapsoltak, még egy másik szerepet is el kellett játszanom, a véleménynyilvánítást. "No milyen volt?" — szögezték mellemnek a kérdést. Bizony ritkán nem esett nehezemre megdicsérni a gumicsizmába, műmagyarba bújtatott kamaszok félszeg ropogósát, a szoknyája csücskébe kapaszkodva ringó, kántálva szavaló kislányokat. "Helyesek voltak" — mondtam lakonikusan, több ritkán tellett tőlem, amit most utólag restellek. Sőt, előfordult, hogy tapintatlanul a "színvonal emelésére" céloztam, aminek furcsa lett volna, ha nem kényszerű mosoly vagy sértődött elfordulás a vége, netán magyarázat oktondi fejemnek: "De hiszen ez kell a népnek". Ezen viszont még ma is bosszankodom. Minden meakulpázást félretéve én is gyártottam hasonló "selejtet". Többre e műfajban nem is futotta a tehetségemből, de mit tehettem, ha kötelezővé tették, mert a tanító akkor "népnevelő" volt, a falu kényszerű mindenese, ha értett hozzá, ha nem, ő szervezte a műsorokat, betanította, rendezte, konferált, kórust vezényelt, ünnepi beszédet mondott, helyi híradót szerkesztett, plakátokat festett, könyvtáros volt és "politikus", mindez egy személyben, hiszen jutott rá ideje elég. Egy biztos, a szülők elfogadták, mert a rengeteg ünnepély, gyűlés elképzelhetetlen volt "kultúrbetétek" nélkül, így szinte minden kisgyerek szerephez jutott, hiszen megmondták a vezetők tisztán, világosan, sok embert várnak a terembe. El is jöttek hűségesen — a gyerekek kedvéért. E turpisságtól sajnos a Csemadok sem volt mentes, hogy is lehetett volna, hiszen ő volt a helyi kultúra "letéteményese". S ha már eljöttek a "népek" az "évzáróra", miért ne hallgatták volna meg a beszámolókat is, miért ne szavaztak volna igennel a programokra, tervekre? Ment ez olajozottan, csak ne hangzott volna el gyakran, művelteknek vélt emberek ajkáról: "Hát nem ez kell a népnek?". S a véleményüket szent meggyőződéssel mondták. Akárcsak a rosszul és a még rosszabban eljátszott színdarabok esetében. S aztán lassan kibontakozott a másik fele a dolgoknak, az igényes alkotóversenyek hálózata. Harmonikusan megszólaló, egyre csiszoltabb hangú énekkarok sorakoztak fel, a szavalókból amatőr vers- és prózamondók lettek, jöttek sorra a bábos a színjátszó csoportok, s végül a gyermektánccsoportok, minden ízükben az eredetiség színpadi feldolgozására törekedve. A kezdeti versengésből mármár mozgalom lett, műfajok szerint hangzatos nevekre tettek szert. A felmenő és folyvást selejtező versenyek, szinte mindegy, hogy tudatosan-e vagy ösztönösen, a kamaszgyerekek versenyszellemére épültek, még akkor is, ha a csoportok vezetőiben erősebben munkált a győzni akarás, mint magukban a versenyzőkben. Sőt, az otthoniak sem maradtak ki a játékból, hiszen büszkén be lehetett számolni a "főfelelősöknek" az elért eredményekről. Másik kérdés, hogy e "proficsapatok" inkább csak egymás előtt versengtek, mert legtöbbször a vetélytársak voltak a nézők, esetleg időnként a kivonultatott helyi iskola tanulói, akik a tanulást szakították félbe a "versenyzők kedvéért". Ők voltak a kívülállók, akik soha nem ízlelhették meg a szálláshelyek, később már táborok örömét, a műsoron kívüli összebarátkozást. Mert a parádés rendezvények hátterében ott munkált a legnagyobb vonzerő, a távoleső falvak, városok, sivár lakótelepek gyerekei találkozhattak egymással. Minden nagydíj körülrivalgásánál értékesebb és maradandóbb emlék. Hogy a személyiség és a közösség kialakulásában mi minden játszik közre, még a jólképzett szakemberek is vitatkoznak rajta. Egy biztos, a találkozások fontos szerepet töltenek be. Magyaráztam, hogy miért özönlött az országos fesztiválokra a nép? Miért tolongnak a kisvárosok őszi vásárainak bóvlis sátrai között az emberek? Sorsfordulóhoz érkeztünk — mint annyiszor a múltban — megint. Aki aggódik a közösség sorsáért, melynek egy atomja ő maga is, hogyne tenné fel a kérdést, miként és milyen ütemben lesz képes megújulni a falu, állandósulni a kisvárosok szándékos lelkiismeretlensóggel összekevert lakossága, azért hogy lesz-e ebből a heterogén tömegből valaha egymásra figyelő, vigyázó közösség? Ez viszont részben attól is függ, hogy az iskola mikor újul majd meg. Mikor tud leszállni a légypapírról. Persze ez nem csupán tőle függ, hiszen mint mindig, ma is kiszolgáltatott. Olvasgatom a magyarországi Nemzeti Alaptantervet, illetve annak egyik fejezetét a vizuális kommunikációról. Oktatási célként emeli ki e feladatot: "Meg kell tanítanunk a fiatalokat a képi információk kulturált kezelésére... — a tudatos látásra és láttatásra". Elgondolkodtató. Közben eszembe jut, hogy minket erre ugyan ki nevelt? Hogy annak idején ilyesni nem is létezett? Ez kérem tévedés, csak nem így hívták. Nevet sem adtak neki, A szepsi Fehér Liliomszál gyermekegyüttes Gombaszögön. Kontár Gyula felvétele 4 A HÉT
