A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-22 / 21. szám
FIGYELŐ talán nem is tudtak volna, mert Inkább ösztönösen működött e ráhatás. Öreg tantermekben, pajtákban, kocsmaudvarokban, ahol éppen helyet kapott. Soha olyan nagyszerű előadást, mint a falum színjátszói produkáltak a János vitézből, nem láttam. Nem a főszerepre gondolok, az egész darabra, melynek szereposztására még ma is emlékszem. Persze hogy volt abban minden, ami egy falusi János vitézbe kellett: hangrezegtetés, műmagyar, hamis dallam, uram bocsá, még tán ripacskodás is, de számomra később sem Palló Imre, sem Sárdi János és más neves színészek sem tudtak olyan élményt adni, mint akkor ők. Tőlük hallottam először Moliére és Szigligeti nevét. Mint sokan mások, ők is színre vitték a Liliomfit, és ki tudja mi mindent nem, mert közben én elkerültem hazulról. De hadd ne folytassam, mert korántsem a hamiskodó nosztalgia bűvöletében írom le e mondatokat, csupán tényként. Azoknak az embereknek akkor senki sem parancsolta meg, de még csak nem is mondta, hogy mit tegyenek. Annak, amit vállaltak, szükségét érezték, s így a maguk módján alkottak, láttattak, hatottak, s ez volt a dolog lényege. Én nem félek attól, hogy az amatőr szinten művelt kultúra kipusztul. Az emberek egy része, akárcsak régebben, ma is jó értelemben vett exhibicionista, szereti megmutatni magát, s nincs rá jobb lehetősége, mint a színpad. Ez a jövőben is így lesz. Az egyszerű vagy inkább a szerény alkotási vágy is sokakban munkál, meg az is, hogy időnként találkozzanak. A gyermekek "tömegkommunikáció kritikátlan fogyasztásából adódó kiszolgáltatottsága", ha az iskolai nevelés is hozzájárul, majd alábbhagy. Ám kell, hogy helyt kapjon a helyi tantervekben a "művészi" alkotómunka is. Ez pedig már egy kicsit összetettebb kérdés. Ha az iskola fenn akar tartani egy-egy énekkart, báb-, színjátszó vagy tánccsoportot, a vezetőjének ne az legyen a legnagyobb gondja, hogy honnan koldul rá össze pénzt, hanem a szakmai feladatok megoldása. Ki oldja meg e problémát helyette? A "művészeti vezetőknek" eddig sem hullott mannamód ölükbe a pénz, kellett, aki azt előteremtse, mert az iskolai költségvetésből, ha megengedte volna is a szabályzat, nemigen jutott volna rá. A Csemadok csupán az országos szintű versenyek támogatását bírta közvetve fedezni, a csoportok működtetését már nem. Az viszont fölöttébb bosszantó volt, hogy némelyik alapszervezet vezetősége csak hosszas unszolás után volt hajlandó elfogadni, amit a gyerekek produkáltak, sokszor nagyobb esztétikai igénnyel, mint a felnőttek tették. Persze a jövőben aligha lesz elég az évzáró gyűlésen megemlíteni, hogy egyik-másik gyermekcsoport milyen sikerrel szerepelt a Duna Menti Tavaszon, a Csengő Énekszón vagy a zselizi fesztiválon, több kell majd ennél, divatos szóval élve: "szponzorálás". Ugyancsak illúzió lenne, ha ezt a Csemadok pénztelen alapszervezeteitől várnánk el. Ám azt viszont igen, hogy a tisztséget vállalók segítsenek majd támogatókat keresni. Az sem elképzelhetetlen, hogy olyan vállalkozók jelentkeznek majd e feladatra, akik e kulturális szervezeteknek a tagjai, s nem csupán a téli bálok mutatós tomboladíjai által próbálnak reklámot csinálni vállalatuknak, hanem azáltal is, hogy anyagi támogatással, akár többen összefogva, fenntartanak egy-egy jól működő gyermekcsoportot. Szerencsére már mutatkoznak biztató jelek. Egy valamit viszont nem szabad tenni a Csemadoknak, illetve a tisztségviselőinek, mint ahogy nem lenne szabad az oktatásügy irányítóinak sem: működtetni. E kulturális szövetség alapszervezeteinek is, akárcsak az iskoláknak, arra van szükségük, hogy a működtetésükhöz szükséges feltételeket kapják meg. Hogy kitől? A helyi önkormányzatoktól, amit pedig állami törvényeknek kell szavatolni. Sem iskola, sem a helyi kultúra nem tartható fenn anyagi alapok nélkül, s ezt minden egyszerű ember tudja. A képviselő urak is, amit ki is mondanak majd a választások előtt, csak nehogy megfeledkezzenek könnyelmű ígéreteikről, amikor majd módjukban áll azokat teljesíteni is. Lám, hova jutottam el, amikor a gyerekek és a Csemadok eddigi kapcsolatáról kezdtem morfondírozni. S most megint felmerült bennem egy aggály. Nehogy valakik ismételten azt mondják: "Mi köze ehhez a Csemadoknak?". Csicsay Alajos a MŰHELY idei első száma Győr-Moson-Sopron megye kéthavonta megjelenő kulturális folyóiratának, a XV. évfolyamába lépett Műhelynek a külalakja láttán bizony elakadhat a lélegzetünk. Hiszen az utóbbi időben Közép- Kelet-Európa államaiban a kultúrára fordítható minimális összegekből sokszor már komoly tradíciókkal rendelkező folyóiratok megmentésére sem futotta. A fentebb említett megye költségvetéséből nyilván nem kis rész jut a Műhely finanszírozására, vagy pedig a szerkesztőség tudja, hogyan kell egy kulturális folyóiratot úgy menedzselni, hogy a színvonalas írások esztétikus külsővel jelenhessenek meg. A francia filozófus és esszéista, Alain (1868—1951) Elmélkedések című tanulmánya — úgy vélem — szándékosan lett a lap indító írása. E magas intellektualizmust sugárzó filozófiai írásmű tulajdonképpen a Műhely szerkesztői által felállított mérce, s jelzi, hogy a lapban való megjelenés feltétele az igényesség, a színvonal. Valóban így van. A lap idei első számának szinte valamennyi írása érdekes, színvonalas, szívem szerint csaknem mindegyiket ismertetném olvasóinkkal. Rendkívül érdekes a frankfurti Társadalomkutatási Intézet élére 1930-ban kinevezett Max Horkheimemek magyar nyelven feltehetően először közölt székfoglaló előadása, amely hosszú évekre programot adott a filozófiai kutatásnak. Az 1973-ban elhunyt, szociológusként is ismert Horkheimer elképzeléseivel napjainkban újból foglalkozni kezdtek a társadalomtudósok. Vámos Dóra és Répássy Helga A megújulás forrása Győr-Moson-Sopron megyében című tanulmánya a megye felsőfokon képzett szakemberekkel való ellátottságával foglalkozik. Reichnitzer János írása az innováció terjedését és a településhálózat viszonyát vizsgálja. Dr. Polgár Tibornak a leendő Arrabona Tudományegyetem társadalmi-gazdasági jogosultságáról és az egyetem koncepciójáról szóló tanulmánya nálunk is érdeklődést válthat ki — gondoljunk csak a "komáromi egyetem" mindmáig megoldatlan problémájára. Az irodalmi rovatban különféle stílusirányzatokat képviselő írók-költők — Orbán Ottó, Tandori Dezső, Szepes Mária, Czigány György, Bíró József és mások — műveit olvashatjuk. Orbán Ottó költészetéről Boán Tibor ír tanulmányt, G. KomoróczJcy Emőke, Határ Győző 1947-ben megjelent, de ugyanakkor be is tiltott, s csupán 1991-ben újramegjelentetett könyvét, a Hellianét elemzi, Kristó Nagy István a költőként alig ismert Hernádi Gyula Isten a konyhában vérzik című kötetének apropóján elmélkedik Hernádi verseiről. Részleteket olvashatunk továbbá Fábri Anna most készülő könyvéből, amelyben a szerző az 1850 és 1867 közötti magyar irodalmi szalonok és társaskörök életét mutatja be. A Győri Balett új bemutatójáról, a Gulliver úr utazásaitól a somorjai születésű Z. Szabó László tollából olvashatunk elemző írást. A figyelmes olvasó két ősi csukcs mesére is rábukkan a folyóiratban. A Műhely idei első számát Kő Pál szobrászművész alkotásainak fotóival illusztrálták. (-bet) _____________________________/ A HÉT 5
