A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-16 / 20. szám
Állatperek és állatkivégzések SZABADIDŐ A kutatók úgy vélik, hogy a kultúra alsó fokán az ember az állatot nálánál magasabbrendű lénynek tekintette. Erősebb volt, gyorsabban futott, vizet talált, nem tévedt el. Egyiptomban, az állatok eldorádójábán például volt bika, macska, kígyó isten, és a szent állatok száma meghaladta a kétszázötvenet. Ha az "isten" kiöregedett, elkábították és megfojtották, majd a halottaskápolna alabástromasztalán boncolták és balzsamozták 70 napig. Azután nagy ceremóniával eltemették. Az "isteneknek" saját személyzetük volt, voltak macskakórházak, kutya-, macska-, krokodílus- és haltemetők. A perzsáknál szent volt a kutya, a görögöknél félisten volt az alvilági kutya, a Kerberosz. A rómaiaknál szent volt a liba, mert gágogásával felriasztotta a honfikat, s visszaverhették a gall támadókat. Hálából évente körmenetben, gyaloghintóbán, felcicomázva, felékszerezve vitték a libákat, s ugyanakkor egy kutyát keresztrefeszítettek, amiért nem volt éber és nem ugatott. Az állatok tiszteletét sugalmazta a lélekvándorlás tana, amelyet Platón és Pitagorasz is hirdetett. Később már nem tartották a négylábúakat szentnek, hanem az ember rokonának, elődének, s vele egyenrangúnak. Az állatoknak volt lelkűk, és rájuk is vonatkozott az eredendő bűn. A parapszichológia azt állítja, hogy az állatnak több érzékszerve van, mint az embernek. Megérzi a természeti katasztrófát, sejti, mikor hal meg valaki. Szargon asszír király azt tartotta, ha a macska a beteg szobájában az ágy alá bújik, ez halált jelent. Való igaz, hogy az állatokat bevonták a háborúkba is. Az orosz—japán háborúban a kutyákat kémkedésre és kémelhárításra használták fel. A háború után megmérgezték őket, mert feltételezték, hogy gyilkosok maradnak. Az ókorban az arabok megrészegített tevékkel harcoltak a zsidó gyalogosok ellen. A legtöbb állatper Franciaországban zajlott le. Rettenetes Iván bíróság elé állította a tevét, mert nem akart előtte térdet hajtani. Büntetésül mindkét mellső lábát tőből levágatta. Voltaire is látott még lovakat a vérpadon. A patkányok, egerek, sáskák, békák, hernyók, csigák, rovarok ellen a régi nagy klastromívek szerzetesei először szenteltvízzel próbálkoztak, de csak nem riadtak el. Az egyházi perrendtartás szabályai szerint megidézték őket, hogy megegyezzenek — kapnak más területet. Mivel a lények fittyet hánytak a békére, megírták latinul a vádat, papjogász lett a védőjük. Tanúkat is állítottak, lovat, kutyát, macskát, s ha ilyenek nem akadtak, a kakas esküdött meg a tényállásra. Az ítéletet "kézbesítették", s végrehajtóként a kutyát vagy a macskát bízták meg. Persze, az ítélet is csődöt mondott. Ezért az olcsóbb, egyházból való kiközösítésre fanyalodtak, amelyet később Akvinói szt. Tamás megtiltott. Ettől kezdve csak egyházi átokkal sújtották őket. A réges-rógi imakönyvekben még megtalálható a liturgikus szöveg. Megátkozták a verebeket, ha berepültek a templomba, és zavarták az istentiszteletet, de megtörtént az is, hogy a kutya ájtatosan végighallgatta a misét. Ha sikerült nyakon csípni a bűnöst, vizsgálófogságba került. Bázelben például halálra ítéltek egy kakast, mert tojott, és egy tyúkot, mert kukorékolt. Ha az állat az emberrel együtt követte el a bűntettet (pl. szodómia vagy a határkövek kiszántása stb.), vagy ha az állat nem kiáltott segítségért, mikor a háznép bajba került, akkor a támadóval egy húron pendült, legalábbis közönyös maradt. A Biblia is ismeri az állat kollektív felelősségét. Erről szól a Korán is, csakhogy a büntetésre csak a másvilágon kerül sor, nem vár a vétkesre a paradicsom kéjes gyönyörűsége, és a folyton szűz Huri. Macskaperek ritkán voltak. A macskák tartották meg legtovább a titokzatosságukat. Szórakoztak a gyerekekkel, és okkult tulajdonságaik voltak. Baudelaire, a francia költő delejes macskadémonokról, szeráfi macskákról, macskaillatról ír. Az állatperek szenvedő alanya leginkább a sertés volt. Amíg Egyiptomban Ozirisz isten képmása, és a görögöknél Demetert és Adoniszt azonosította meg, nem esett baja. Keleten nem áldozták fel őket. A kondások nem járhattak templomba, senki sem adta a lányát kondáshoz feleségül, úgyhogy kondásdinasztiák alakultak, akár később a hóhérdinasztiák. De ez csupán látszólagos zavar. Ez az az idő, amikor a szentség, istenség és tisztátalanság még nem váltak el egymástól: ez volt az a bizonyos szent borzalom. A középkorban a sertések védőszentje Szt. Antal volt. Szabadon éltek, nem ismerték az ólat, senki sem etette őket. Csordába tömörülve be-belátogattak az udvarokba, belekóstoltak a fazekakba, és megesett, hogy megrágták a csecsemőnek a fülét, orrát, esetleg mindenestül felfalták. Eleinte csengőt akasztottak a disznó nyakába, akár valaha a leprásoknak, de ez nem segített. A sertéseket a világi bíróság ítélte. Őket is megidézték, kaptak védőügyvédet, aki a tárgyaláson felsorolta az enyhítő körülményeket: ők is isten teremtményei, éhesek voltak. De hiába minden. A halálos ítéletet meghozták, és súlyosbító körülménynek tulajdonították, hogy pénteken, vagy böjtben ették a csecsemőhúst. A bizonyítási eljárás folyamán kínozták őket, hogy valljanak igazat. A kivégzés napján az elitéit sertést halotti lepelbe öltöztették (a farkast emberruhába), a szekéren ült a pappal, zúgtak a lélekharangok, és de profundist imádkoztak a nézők. A hóhérnak új kötele volt és vadonatúj fehér kesztyűje, akár Prágában, 1945-ben a hóhérnak, aki felakasztotta a náci-bűnös Frankot. A hóhér kiadásai borsosak voltak. Egy sertés pere és kivégzése többe került, mint a városi írnok félévi díjazása. Ha a helységnek nem volt hóhéra, máshonnan hozatták, az meg magával hozta a segédet, és mindnyájukat kosztolni kellett. A kivégzett sertés az akasztófán maradt — elrettentésül, hogy a többi disznó okuljon belőle — egészen addig, míg oszló testén a pondrók ezrei nem másztak, vagy míg az ég madarai föl nem lakmározták. A kivégzés leggyakoribb módja az akasztás volt. Az oroszlánokat fejjel lefelé feszítették keresztre, akár 1990- ben az iráni rablógyilkosokat. Megesett, hogy lófarokra kötve "köszörülték" őket egészen a dögtemetőig. Használták az élvetemetóst, a karóba húzást, a tűzhalált, a megfojtást, a vízbefullasztást, a lefejezést. Északon a kártékony állatot sajkába tették, és dagály idején kitaszították a tengerre, "evező" nélkül. Egy kivégzés költségei nagyon megterhelték a város kasszáját, ahogy ezt a városok számvevőségi okmányai is tanúsítják. Sokszor bolondketrecbe kerültek a bűnösök; az oroszok Szibériába száműzték a tévelygőket, vagy csak csonkításra került sor. Akadt egynéhány kuriozitás is. A részeg bíró gályapadra küldte a gólyát, a német jog meg például előírta, hogy a vétkes kutyának a fenekébe haraphasson a károsult. A francia forradalomban lefejezték a királypárti kutyákat, és 1848-ban a papagájt, mert nemzeti és Kossuth-dalokat rikácsolt. A kutya lábát levágták a mohamedánok, mivel papucs nélkül ment a mecsetbe, és nem fohászkodott az imaszőnyegen, hanem levizelte. Valószínű, hogy a még nemrég érvényes "szomszédjogok" is az egykori büntetőjogi felelősség származékai. Az állatok felelőssége mellett lassan az állatvédelem és az állatjog is kialakult. A háziállat a gazda elhunytéval megkapta az őt megillető jussot. Lehocky Teréz 30 A HÉT
