A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-16 / 20. szám
SZABADIDŐ Er doky hegyek kirándulók Az újságok gyakran hírt adnak olajszállító hajók katasztrófájáról, amelyek ha partközeiben süllyednek el, még tetézik a szerencsétlenség súlyosságát, hiszen nemcsak a halállomány pusztul el a szerencsétlenség színhelyén, de a partmenti növénytakaró is. Ilyenkor megszólal az emberiség lelkiismerete, s a tudósok hosszan fejtegetik, milyen beláthatatlan következménye lesz annak, ha elszennyesedik a tenger, s kipusztul felmérhetetlen gazdag élővilága. A levegő szennyezettségének mérése is mindennapos téma. Különösen a nagyvárosok, ipari központok levegője lesz egyre élvezhetetlenebb és káros az emberi szervezetre. Ugyanígy vagyunk a folyóvizeinkkel is, amelyekből lassan kipusztul a hal, s megbomlik az élővilág biológiai egyensúlya. Szerencsére mi még nem tartunk ott, mint a japán nagyvárosok lakói, akik gyakran oxigénautomatákból kénytelenek egy kis jó levegőt szippantani. A környezetvédelem tehát az egész földkerekségen előtérbe került, s az emberiség megoldhatatlan feladatainak sorába tartozik. Nálunk is, hazánkban is megoldatlan még a környezetvédelem. Kinek kell védeni tulajdonképpen a természetet? Nekem, neked, neki. Mindnyájunknak, akik szeretünk az erdőben barangolni, a vizek partján heverészni, halászni, hegyek köves ösvényén kapaszkodni fölfelé. Milyen különös is az erdő, amikor fönt mint hűvös katedrálisok boltozata, összeborulnak a fák, s derengő homályba vonják a lenti világot. Aztán a lombok közén itt is, ott is utat talál a napsugár, s a keskeny fénypászmában tüzes szikraként villózik egyegy zöldhátú légy. Köröskörül avarszagú csend van, csak néha fütyül belé a rigó, kiált távolról a kakukk. Ilyenkor mintha bólogatva összesúgnának a lombok. Védelmezzük tehát azt, ami mindnyájunké, az örök szépség forrását: flóránkat és faunánkat. A tavasz és a nyár ez évben is zöld levelekkel, tarka virágokkal köszöntött bennünket. A nyár, a rekkenő hőség ez idén is kiűzte a nagyvárosok lakóit betonváraikból. Ezer és ezer ember igyekezett a hegyek és völgyek felé, erdőbe, vízpartra. A természettel való találkozás azonban nem mindig zavartalan. Sót, a természetre gyakran káros. Akadnak emberek, kiránduló csoportok, akik valamilyen modern tatárjárásnak képzelik az erdei sétát, s otthagyják a természet ölén csúfos névjegyeiket: a kicsavart csemetefákat, letört gallyakat, a palackokat és konzervdobozokat. Megesik az is, hogy szalonnájuk vagy zsiványpecsenyéjük megsütésóhez egész erdőrészeket használnak föl. A gondatlanság milliós károkat okoz nyaranta. Mindnyájunk érdeke tehát, hogy megvédjük közös tulajdonunkat. Ne engedjük, hogy környezetünket megcsúfolják. Idejében fogjuk le az olyan ember kezét, aki pusztítja, szennyezi a természetet. De adjuk meg a tiszteletet annak, aki facsemetéket ültet, és arra gondol, a vézna fácskákból egyszer óriások lesznek, s gyermekek vagy szerelmespárok pihennek árnyékukban. A növények mellett védjük az állatokat is, hiszen az emberi mohóság őket is megtizedelte. Ne várjunk arra, hogy az erre hivatottak: erdészek, vadőrök helyettünk is megvédik a természetet. Mi is tegyünk valamit környezetünk érdekében, mert nem csak a rossz-, a jó példa is ragadós. Ha valaki valahol garázdálkodik, azt a kiszólást használják: "Nem vagyunk az erdőben!" Az emberek tudatában tehát helytelenül rögződött, hogy az erdőben mindent szabad. Raoul Francé, a magyar származású természetbúvár írja egyik könyvében: "Ha tudjuk, hogy mire ügyeljünk, az egész természet megelevenedik és megszólal. így ölt lelket a gondolat, és ez oldja meg számunkra a rejtélyt: miért hallja a költő a virágok szavát, miért olyan sokatmondó és jelentős számára a madár csicsergése, a zúgó szél, a lenyugvó nap izzó parazsa, egy magányos csillag pislogása és a felhők halkan tovasikló gomoiya." A természet nemcsak a testet, hanem a lelket is gyógyítja, óvjuk meg tehát a magunk gyönyörűségére. Dénes György A kis Michael Fényszórók fénye világította be Essen város parkjait és a közeli erdőt. Az esti fényben mozgott a gally és faág. S jöttek a közeli lakosok a hír hallatán, keresték az eltűnt kis Michaelt. Ebéd után megírta a feladatát a kis Michael. Homlokába fésült gesztenyebarna haja, nagy barna szeme kedvessé tette arcát. Michael felállt az íróasztalától. — Anyuka, kész a feladat, szabad játszani menni? — Egyedül nem, csak ha jön Mónika. Csengettek az egyemeletes ház kapuján. A szőkefürtös Mónika jött barátjáért, kék szeme csillogott az örömtől. — A labdát is hozd! Mónika már kilencéves volt. Az anya utánuk szólt: — Vigyázzatok! Öt órára gyere haza, Michael! A játszótéren vidáman labdáztak, szaladgáltak, de négy órakor Mónika búcsút intett. — Nekem a zeneiskolába kell mennem zongoraórára, holnap ismét érted jövök. Michael tovább labdázott, öt órakor leverte a port a nadrágjáról, és elindult haza, kezében a labdával. A szülők hiába várták egyetlen gyermeküket. Pár óra elteltével indultak keresésére. A játszótér végén megtalálták Michael labdáját. Megérkezett a hajnal és a felkelt vörös nap sugarainál szétváltak a dús hortenziabokrok a megkínzott kis Michael holtteste felett. A pszichopata gonosztevő pedig száguldott pompás kocsiján a rendőrgyűrűn keresztül, hogy ismét találjon egy új áldozatot. Zsenyei Pados Jolán _________________________________________> A HÉT 31
