A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-16 / 20. szám
INTERJÚ ITTHON VAGYOK... POZSONYI BESZÉLGETÉS GÁLÁN GÉZA SZÍNMŰVÉSSZEL Gálán Gézát talán nem kell bemutatni az olvasóknak, hiszen nevével gyakorta találkozhatunk a hazai magyar sajtó hasábjain, és hangját hallhatjuk a Szlovák Rádió magyar adásában. Ám az utóbbi időben, pontosabban március idusa után "ráharaptak" a szlovák lapok is, különösen annak okán, hogy Komáromban, a Jókai szobornál el szavalta Petőfi Sándor versét. Felkerestük a jeles színművészt, hogy elbeszélgessünk az embereket érdeklő (és érintő) dolgokról. Szívesen vállalta a "megnyilatkozás" lehetőségét, csak arra kért, hogy az általa elmondottakat szó szerint rögzítsük. — Február végén, a Zoboralján egy zsűri elnöki tisztségében láthattunk, a szavalok és prózamondók vetélkedőjén. Milyen benyomásokkal és tapasztalatokkal lettél gazdagabb itt, ezen az egyedülálló "nyelvszigeten"? — Nem éreztem azt, hogy következményeiben hátrányosabb a zoboraljai "nyelvsziget" helyzete az évtizedek óta szigorú határokkal és következetes megkülönböztetésekkel elszigetelt egész csehszlovákiai magyarság kényszerhelyzeténél. Bizonyítja ezt a verseny színvonala is. Pl. az ötödik kategória zsérei nyertese, Haulitusz Anikó azóta győzött a rimaszombati országos vers- és prózamondóversenyben is. — A szlovák sajtó egy része március 15-ike kapcsán meglehetősen nacionalista hangnemben kirohant a komáromi megemlékezés ellen. Mi a véleményed az újságírás eme olcsó trükkjeiről, céljairól? — Az újságírás mai al- és szennyvizei sok borsot törnek az orrom alá. A vérmérsékletem nem engedi, hogy fütyüljek rájuk, így hát megvívom harcaimat. Addig nem beszélhetünk demokráciáról, amíg a sajtószabadság egy-egy lap esetében a szerkesztőség és udvartartása privilégiuma. Bizonyítja ezt ügyem a Práca című napilappal, amely megcsonkítva, újraszajkózott bárgyú kommentárokkal körítve és a főszerkesztőnek küldött magánlevélből is idézve, cím nélkül tette közzé cikkemet. Volt "esetem" ezen kívül a Zmenával és a Nový Slovákkal is. Az ő magatartásuk jobb helyeken bicskát nyitogatna. A kép teljessége kedvéért el kell mondanom, hogy sok szlovák és cseh lap, valamint a televízió is tisztességes publicitást csinál nekem. Sokan pozitívan méltányolják, hogy "nem férek a bőrömbe"! — Megjelent két verskazettád, a magyar irodalom gyöngyszemeit tartalmazzák. Nem akarlak szembedicsérni, de eddig csak pozitív véleményeket hallottam róluk. Hogyan készültek a Nagy versek felvételei, és kik voltak a segítőid? — A verseket a rádió stúdiójában két szuszra éltem meg és mondtam el, "egyfős műszaki hallgatóság" előtt. Maga az összeállítás: harminc-negyven évnyi anyag szelektálása (főleg a második kazetta esetében), sokéjszakás magányos munka volt. A vers mindennapi szellemi táplálékom. Éltetem, mert éltetőm. — Felvetődik a kérdés: miért éppen ezeket a verseket választottad? — Nyilvánvaló, hogy teljesen szubjektív szempontok alapján válogattam ki azokat a verseket, amelyeket ón nagynak tartok, és elképzelhető egy olyan válogatás is ebből az időszakból, amelyből minden általam kiválasztott vers hiányozna, de meggyőződésem, hogy nagyon sok költeményt egyszerűen nem lehet elkerülni. Ami a válogatás szempontjait illeti, először is azt vettem alapul, hogy a vers hasson; aztán vannak olyan versek, amelyeknek önálló életük van, vagy azért mert sokszor elővették őket, vagy azért mert elhallgatták őket, noha benne voltak a levegőben. Azokat a verseket, amelyekről már mindenki úgy vélekedik, hogy a könyökünkön jönnek ki, éppen azért vettem elő, hogy egy frissebb tolmácsolásban, a mai kor hangulatához igazítva szólaltassam meg. — Véleményed szerint eleget és jól foglalkozunk a versmondással, illetve a próza művészi tolmácsolásával? — Nem eleget, és nem mindig jól. Dicséretesek (és kivételesek) a vers- és prózamondó seregszemlék. Pozitív tettként értékelem, hogy a vers- és prózamondók önálló országos rendezvény keretében léphetnek a közönség elé, az is dicséretes gondolat, hogy ennek Rimaszombat adott otthont, így Közép- és Kelet-Szlovákia is gazdagodott egy országos rendezvénnyel, és nagyon örültem annak is, hogy mind a kisebbek, mind a nagyobbak között sokan voltak, akik még nem felejtettek el magyarul, és megvolt az a képességük is, hogy hatni tudtak a közönségre. El kell mondanom viszont azt is, hogy a helyszín, a hatalmas tér nem a legideálisabb egy ilyen intimebb környezetet igénylő műfaj számára. Ami miatt igazán szomorú voltam Rimaszombatban, az az volt, hogy egyetlen színházunk képviselőit sem láttam a nézőtéren. Színházaink "nem lélegzőnek együtt" ezekkel a rendezvényekkel, így nincs is lehetőségük, hogy érdemben foglalkozni tudjanak azokkal a kétségtelenül tehetséges emberekkel, akik egy-egy ilyen rendezvényen, mint pl. ezen a mostani rimaszombati seregszemlén is felbukkantak. Már most olyan szinten vannak, hogy be lehetne dobni őket a mélyvízbe. Ennek ellenére nem jutnak megfelelő fórumhoz, és ez visszaveti őket a fejlődésben. A Magyar Televízióban (is) elzüllesztett anyanyelv — a magyartalan mondat- és szóhangsúlyok, a pöszesóg, a raccsolás és egyebek — hallatán még fájóbb, hogy a rimaszombati verseny szépen és majdnem hibátlanul beszélő előadói nem kamatoztathatják erényeiket naponta és az egész ország nyilvánossága előtt. — Az ember elég sokáig tanul hegedülni, zongorázni vagy énekelni, amíg eljut egy kielégítő szintre. De vajon megtanüható-e vagy megtanulható-e a versmondás? — Nagyon fontosnak tartanám már az iskolák első osztályától a beszédoktatást, 10 A HÉT
