A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-02 / 18. szám
ElÖ MÚLT FELDMÁR JENŐ ———— 1 --------Szökésem a haláltáborból (1944—1945) 5. Eljött ide utánunk Bogyal József, aki elintézte, hogy mehetünk Bendőpusztára, ahol Koszorús Joachim bácsi gazdálkodott. Még aznap este elküldtem Sanyit, Bogyaival, őhozzájuk, mert őt, Sanyit, nem ismerte senki a faluban. Ott kint katonák ültek a vacsoránál, Sanyi is kapott belőle, ón pedig Kmetyó bácsinál vacsoráztam. Bogyainál befogták a lovakat a szánkóba, s elmentek Bendőpusztára, hogy megcsinálják a szállásunkat. Meg is beszélték az érkezésünket másnapra, de közben megálltunk Csiba Ladáknál, mivel én nagyon lázas lettem, de tovább mentünk, s megjegyeztem, hogy ha meg találok halni, temessenek el a hóban, amely körülbelül másfél méteres volt, s menjenek tovább Bendőpusztára, mert az már el van intézve. Másnapra már jobban lettem, a lázam lement, pedig állandóan csak havat raktak a fejemre és a lábamra. Bendőpusztára érve Koszorús bácsiék kedvesen fogadtak, s ottlétünk alatt jól éreztük magunkat, az ott tartózkodó két magyar katonaszökevénnyel együtt. Ezekkel olyan jóban lettünk, mintha a saját testvéreink lettek volna. Koszorús néni jól főzött, mi pedig igyekeztünk minden házi munkát elvégezni. 1945. március 1-jén nagy ködre ébredtünk, és hallottuk, hogy reggel nyolc órakor nagy razzia kezdődik Várkonyon, és Bendőpusztára is kijön a nyilas csőcselék. Ez a dolog meg fs történt, szánokkal érkeztek a majorba, mi pedig a hátsó ablakon kiugráltunk, és eltűntünk, "mint Petőfi a nagy ködben...". Egy csatornához érkeztünk, ahol átkeltünk a várkonyi Bugár Béla tanyájára. Bugáréknál két kislány és egy kisfiú volt odahaza, akik elmondták, hogy az édesapjuk katona, az édesanyjuk pedig a faluba ment bevásárolni. Már jó délutánra járt az idő, amikor Bugámé, Juliska hazaérkezett. Persze, nem ismert meg, s amikor megmondtam neki, hogy ki vagyok, ott tartott bennünket vacsorára, s a konyhában, a tűzhely mellett csinált nekünk fekvőhelyet. Este sokáig beszélgettünk, reggel pedig megköszönve kedvességüket, Sanyival visszaindultunk Bendőpusztára, ahol már igen nagyon vártak bennünket a katonaszökevény barátok, félve, hogy talán a razzia áldozatai lettünk. Ezen a pusztán egészen március 15-ig maradtunk, s innen Malomhelypusztára tettük át a székhelyünket, mert ezen a helyen gyakran ismétlődtek a razziák. Malomhelypusztán hozzánk csatlakozott Nagy András, szintén katonaszökevény; itt mindhármunkat Szuter János gazda vett pártfogásába, s az istálló padlásán helyezett el. Délben ebédet hozott, este pedig mentünk a házába vacsorázni. Ez a major is a Belkó testvérek tulajdona volt, amikor Belkó Guszti megtudta, hogy ott vagyunk, nagyon félt, hogy valaki beárul bennünket, s öccse, aki szintén ott bujkált, esetleg szintén áldozatul esik ottlétünknek. Nagy Andris barátunk igen jól jött nekünk, mert ő hozta a híreket, ugyanis itt már igen közel hallottuk a szovjet fegyverek ropogását. Mielőtt elhagytuk volna Malomhelypusztát, elküldtem Andris barátunkat Nagy Imréékhez, hogy hívja el magával sógoromat, Reisz Jenőt, akivel Andris még az este megérkezett. Jenő sógorom majdnem a fölismerhetetlenségig meghízott Nagy Imrééknél. Most már négyen lettünk, s megbeszéltük, hogy építünk egy bunkert valahová a határba, ahová építőanyagot, ganajt Nagy Andris bácsi szállított hozzá. Ezt a bunkert Faluróten, Andris bácsi földjén egy éjszakán át építettük. A bunkert olyan nagy szakértelemmel csináltuk, hogy bárki járhatott rajta, senki sem vett észre semmilyen gyanús jelet. Naponta kijárt ide hozzánk több barátom, köztük Vízi Józsi, aki az utóbbi időben a várkonyi nyilaspárt vezére volt, de velem testvéri jó viszonyban állt. Megtudtam, hogy csak azért vette át a párt vezetését, hogy megmentse a falu fiataljait az elhurcolástól s erre a tisztségre a falu esperese beszélte rá. Eljött látásomra a szomszédom is, Kántor Jancsi és Vízi Rezső, aki jó barátom, s örömmel adták tudtunkra, hogy rövidesen vége lesz a háborúnak. Naponta olvastuk az újságot, s megtudtuk belőle a front állását. Március 28-án értesültünk arról, hogy április 1 -je körül ideérnek a szovjet katonák, s ez meg is történt. Április 1-jén, húsvót vasárnapján kijött a bunkerunkhoz Vízi Józsi barátom, és újságolta, hogy az utolsó német katona is elhagyta a községet. "Most már bátran gyertek be hozzánk", mondta. 11 óra. táján Mad felől, lovaskocsikkal megérkeztek a várva várt szovjetek, akiket virágcsokorral fogadtunk. A nagy fogadtatás után elmentünk Nyékbe, a házunkhoz, ahol az akkori lakó, egy pékmester fogadott bennünket. Ez az ember valahonnan az "anyaországból" került ide, s 24 órát adtam neki, hogy elhagyja a házunkat. Valódi népvándorlás színtere lett a házunk, amikor megtudták, hogy odahaza vagyok, mindenki látni akart, és hozott valami táplálékot. Igyekeztem mindjárt berendezni a lakásunkat, szedett-vedett bútorokból, számítva rá, hogy hozzátartozóim rövidesen megérkeznek, de sajnos, Sanyi öcsémén kívül senki sem tért vissza. Később megtudtam, hogy édesapám, Janka testvérem és kétéves kisfia, Janika a gázkamrák martaléka lett. 1945. június 15-én olyan hír érkezett Dunaszerdahelyre, hogy másnap megérkezik egy németországi transzport, amelyben a feleségem Reisz Janka és testvére, Rózsika is jelen van. Én a fővárosban vártam őket többedmagammal a nagyállomáson. A percek nem akartak múlni a vonat érkezéséig. Végre befutott a transzportvonat, s az utasok fölismerhetetlen állapotban szálltak le róla. Soha el nem felejthető pillanatok, örökre bevésődtek a lelkembe. Janka, a feleségem és sorstársai elmondták, mennyit szenvedtek Auschwitzban, mennyi rengeteg embert pusztítottak el a hitleristák a legagyafúrtabb módszerekkel, s hogy a véletlennek köszönhetik, hogy hazakerültek. Most már azt is megtudtuk, hogy a feleségem családjából az özvegy édesanya, testvére — sógorom — Béla, továbbá testvére, Kató pusztult el, öt kisgyermekkel együtt. Jó este volt már, amikor lovaskocsival hazafelé indultunk a fővárosból, s még nagyon sokáig tartott, mire fölmértük és magunkban földolgoztuk azt a borzalmat, amelyet átéltünk, s amely a huszadik század legmélyebb szégyene lett. így zárult le fönt megírt történetem, s tudom, hogy azok a milliók is hasonló históriákat tudnának mesélni, akik ugyanígy túlélték ezeket a borzalmas esztendőket. írásomat azok emlékezetének szentelem, akik a háború után már nem tudtak megszólalni. VÉGE 12 A HÉT
