A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-02 / 18. szám
Elég egy zokni! Mostanában inkább csak nézelődöm az üzletekben. Meghökkentenek az árak, és el-elgondolkodom azon, vajon kik adnak ennyi pénzt egy blúzért, kosztümért, nem beszélve a bundákról... Szemlélődni azonban nagyon szeretek, mert egyszer az áruféleségeken, másszor az árakon, harmadszor meg az embereken legeltethetem a szemem Legutóbb a pozsonyi Priorban nézelődtem. Először a luxusosztályra igyekeztem, ahol rögtön feltűnt egy modern öltözetű anyuka meg nyolcévesforma kisfia. Választékos, szép magyarsággal beszéltek, az anyuka rokonszenves közvetlenséggel avatta be kisfiát egy pulóver vásárlásába. Rápillantottam a valóban ízléses pulcsira, de meg is döbbentem, mert 1280 korona volt az ára. Az anyuka azonban rövid töprengés után megvette. Legközelebb a bőrdíszműves osztályon találkoztunk, ott a női táskákat tapogatták, s persze a legdrágábbat vették meg. Amikor harmadszor "botlottunk egymásba", már tudtam, hogy a hölgy a legdrágább ruhaanyagból vágat le magának egy öltözetre valót. így is történt. Kezdtem őket egy picit irigyelni, egy picit csodálni... Úgy látszik, módszeresen végigjárnak minden osztályt, minden részleget és mindet eredménnyel! Nem hiába utaztak fel a nagyvárosba! Mialatt ezen töprengtem, eszembe jutott, hogy a fiamnak feltétlenül vásárolnom kell egy pár zoknit. A zoknikat kínáló pult felé vettem hát az irányt. Ott újra öszszefutottunk. A nő a férfizoknik között turkált. — Rémes, hogy milyen drágák ezek a zoknik. Harminc korona egy pár! Na mindegy, ezt az egyet megvesszük apádnak! — nyúlt az egyik fehér, frottír zokni után. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ez a nő valamit drágán, hát ez nem létezik! Még inkább megütköztem azonban, amikor a következőket hallottam: — Anyuka, de hiszen apukának inget ígértél mielőtt elutaztunk! — szólalt meg a kisfiú. — Inget, inget! De hát látod, hogy minden milyen sokba került, ingre már nem telik, apádnak elég lesz a zokni! - vágott vissza a nő. A kisfiú nézte a mamáját, s látszott rajta, hogy nehezen emészti meg szavait, de aztán csak elindult utána a pénztár felé, ahol a sok csomaggal, drága holmival megrakodva, az egyiket ide helyezve, a másikat oda téve kifizették a harminckoronás "vásárfiát’. A fodrásznál Estébe hajlik az idő, utolsó vendég vagyok a fodrásznál. Várom, hogy egy picit megszáradjon a hajam, s a fodrásznő alávethessen az újabb "kezelésnek". Ö addig tesz-vesz, összehajtogatja a törülközőket, elrakja a hajcsavarókat, szekrénybe teszi a samponokat, vegyszereket. Láthatóan gondterhelt, ki tudja, mi bosszantja, lehethogy éppen az, hogy az utóbbi időben bizony megcsappant a vendégek száma az állami fodrászatokban. A két inaslány meg csak ücsörög a búrák alatti bordó bőrbevonatos pádon. Mit ücsörög? Egyenesen heverészik, unottan, érdektelenül. — Atugrom az üzletbe! — szól oda nekik egyszer csak a fodrásznő. Azok ügyet sem vetnek rá, de ahogy kihúzza a lábát, fogják -magukat, pillanatok alatt ledobják a fehér köpenyt, vállukra akasztják táskájukat, és elviharzanak. Ott hagyják az üzletet meg engem is szó nélkül. Hamarosan visszaérkezik a fodrásznő. — Ezek elmentek? — mutat a lányok hűlt helyére. — Igen — válaszolom, s még időben elnyelem, ami kikívánkozik belőlem, hogy mégpedig azonnyomban, ahogy Ön kihúzta a lábát. Berakodik a hűtőszekrénybe, s bosszúsan söpörni kezdi a helyiséget, a lenyírt hajat és a szekrénykék alatti pormacskákat. Joggal dühös. — Itt mindent megtehetnek, nem tudom, ha maszeknál inaskodnának leléphetnének-e ilyen könnyen? — tör ki belőle egyszerre, aztán a vödörbe dobja a lapátról a szemetet. Nem lehetek döntőbíró ebben az ügyben, pedig szívem szerint megmondtam volna neki, hogy itt sem szabadna megengedni mindezt, hiszen a lányok gyakorlati oktatáson vannak, talán meg lehetne magyarázni nekik, mi a feladatuk. Igazán nem tudom, hogy ők nem akarnak tanulni, gyakorolni, vagy a felnőtteknek esik nehezükre irányítani őket?! BENYÁK MÁRIA A HÉT 11
