A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-05-02 / 18. szám
OTT JÁRTUNK Micsoda tervek! "Mohi helyén atomerőművet fognak építeni!" — szállt a hír mifelénk annak idején, a 70-es évek vége felé. Mohi körülbelül 15—20 kilométerre van a szülőfalumtól, így érthető, hogy minket is felkavart a 'felsőbb szervek" által hozott döntés. De mi az, hogy Mohi helyén? — tépelődtünk. Hát Mohival, a faluval mi lesz? Voltak, akik tudták a választ: az embereket kilakoltatják, a falut — házaival, sírköveivel együtt — lerombolják. — Lehetséges ez a mai világban?! — hitetlenkedett nagyanyám, aki azt tartotta magáról, hogy annyi mindent megélt már, nem érheti semmi meglepetés. Mégis megdöbbent, amikor beigazolódott a hír, s a "jó világnak" meghirdetett időszakban valóban kilakoltatták az embereket, s a falu helyén emelkedni kezdtek a hatalmas erőműtornyok. Tóth Aladár feleségével és két kisgyermekével 81-ben költözött Lévára. Az utolsók között hagyták el szülőfalujukat, húzták az időt, amíg lehetett. — Valahogy 79-ben kezdődött az egész — emlékezik vissza a családfő, amikor váratlanul megleptem otthonukban, s arra kértem, mondja el, hogy is történt a kényszerű lakhelyváltás. — Hogy értesítették magukat a tervről, szóban, írásban? — faggatom vendéglátóimat. — Összehívtak egy nyilvános falugyűlést, és ott megmondták nekünk, hogy mi az utasítás, s annak eleget kell tenni. Azt mondták, hogy majd bemutatnak nekünk mindenféle lakástervezetet, s lehet választani, ki milyen lakásban akar lakni — mármint bórházban. Aki pedig építkezni akar, annak mindenben előnye lesz: a telekvásárlásban, az építőanyag beszerzésében. Persze, ez csak hitegetés volt. Mikor arra került a sor, hogy el kell hurcolkodni, az maradt, hogy törődjön mindenki magával. Aki a bérház mellett döntött, az megkapta, aki pedig nem akart bérházba menni, az törhette a fejét, hocjy mitévő legyen. Végül — más lehetőség híján — az is mehetett bérházba. Tóthék mindenképpen családi házban szerettek volna lakni továbbra is. Sikerült megvenniük Léva külvárosában egy öreg házat. — Mikor elhoztam a feleségemet, hogy megnézze, mit vettem — folytatja Tóth Aladár — soha el nem felejtem, nyár volt, fehér trikó volt rajta, de az csuromvíz lett! Hát mi vagyunk a legutolsók — ezt mondogatta folyton. Ilyen ronda házat venni! Magyaráztam neki, hogy úgy kell takaróznunk, ahogy az a bizonyos takaró beér. Nagyon szégyellte a feleségem, hogy olyan csúnya volt a ház, az udvar rendetlen, csupa giz-gaz. Megkezdődött az építkezés, gyorsan haladt a munka, bár mint hallom, nagy ára volt. Azt mondja a családfő, semmiféle előnyt nem élvezett se az építőanyagot, se a szakembereket, se semmi mást illetően. Azért csak felépült a ház. Takaros, tágas, de csöppet sem hivalkodó otthon lett belőle. Beszélgetőtársaimat megint a kényszerű kilakoltatásról faggatom. Az érdekelne, hogyan fogadtak az utasítást a faluban. Tudomásul vették, hogy el kell menniük, hát belenyugodtak és elmentek? — Jaj, dehogy! — mondja Judit asszony. — Hiszen voltak, akik bele is A Tóth házaspár haltak a megrázkódtatásba. Talán tízen haltak meg, pedig nem voltak túl öregek. Sokan lelki betegek lettek. A fiatalok könnyebben viselték, ők mégiscsak könnyebben tudtak alkalmazkodni. Az öregeknek volt a legnehezebb. — A többi falubélivel tartják a kapcsolatot? — Persze, ha itt összejövünk, mindjárt otthonosabban érezzük magunkat — vallja Tóth úr. — S mi hiányzik a legjobban azóta, hogy itt laknak? — Hát a falu! — hangzik a tömör, de sokat mondó válasz. — A szülőfalum! Itt nem találjuk a helyünket. Hiányoznak a gyökerek. Ez így olyan, mintha mindig keresnék valamit, s azt a valamit nem találom. Judit asszony tíz évig lakott Mohiban, ő Udvardról származik. Mégis bánkódik Mohi miatt. Azt mondja, szeretett ott lakni. Szép környezetben volt a falu, erdőkkel körülvéve. Ma viszont már se falu, se erdő... Egy-két ház és a templom megmaradt — de mily szomorú —, raktárnak használják. Idegen ember számára is nyomasztó, amikor a távolból meglátja az ég felé meredező tornyokat, arról már nem is beszélve, mit érez, ha közvetlen közel, alattuk visz el az útja. S milyen hatással lehetnek azokra, akiknek a házuk, kertjük, őseik sírja helyén állnak? Tóth Aladár alig találja a szavakat: — Ha én meglátom azokat a tornyokat, valami nyomás fogja el a szívemet, s mintha talán el se hinném, hogy élek... Ha valakinek elveszik a szülőfaluját, az olyan érzés,... azt el se lehet mondani. Mohi lakosságának többsége most Léván lakik, de Kálnára, s a környező falvakba is költöztek közülük. A falu tehát megszűnt, az emberek szétszóródtak. Valentyin Baszputyin Isten veled, Matyóra című regénye jut az eszembe (Matyóra helyén vízerőművet létesítettek valahol a nagy Szovjetunióban) s a Tűz van! című kisregénye. S minduntalan eszembe ötlik ez utóbbi főhősének felkiáltása: "Mikor készülnek már olyan tervek, amelyek a köbmétereken túl számba vennék az emberi lelkeket is!?" S most, szemközt ülve egy olyan családdal, amelynek a lelkén csorbát okozott a "fergeteges szocialista építés", még inkább átérzem a helyzet súlyosságát. Elgondolkodom: Mohiból csaknem 700 ember került idegen környezetbe. Rajtuk kívül pedig még hány száz, ezer és millió ember sínylette meg azt a bizonyos tervezést!? S egyre csak ismételgetem magamban: mikor készülnek már olyan tervek... FIALA ILONA (A szerző felvételei) Itt Is van ugyan pad a ház •lőtt... A HÉT 3
