A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-25 / 17. szám
44. Majdnem elfelejtett leszállni Éva a troliról, annyira elmerült gondolataiban. Még szerencse, hogy sok volt a leszálló. Arra ocsúdott fel, hogy már régen állnak. Ültében éppen az évekkel ezelőtt lebontott szálloda, a Kriváň, azelőtt Dax aprócska épülete helyén szerénykedő háromszögletű virágágyásra, s a fölötte meredező tűzfal lehetetlen, békegalambos mázolmányára esett a tekintete. Az utolsó pillanatban ugrott le a járműről — a mögötte beszusszanó ajtó kis híján becsípte bokáig érő, bő szoknyáját. Mielőtt az úttesten átvágott, előbb alaposan körülnézett, mert a jelzőlámpa nem működött, és hiába ment a zebrán, azt a pozsonyi autósok az új közlekedési szabályok ellenére sem veszik figyelembe. Szlovákia ebből a szempontból sem tartozik még Európához. A múltkor is az egyik ilyen bőszhajtó pozsonyi autóbetyár elgázolt egy harminc év körüli fiatalembert, aki a nekicsapódás erejétől éppen az ellenirányú sávban közlekedő autóbusz elé zuhant. A buszsofőr nem bírt idejében lefékezni, s a fiatalember — aki az ütközést a személyautóval még túlélte volna — a helyszínen meghalt, mivel az autóbusz átment rajta. Az asszony, lapos sarkú cipőjében, öles léptekkel sietett lefelé a Leskova utcán, amit az anyja mindig is Gyuríkovics utcának nevezett. Bár reggel még elég hűvös volt, most örült, hogy csak egy könnyű kardigánt vett a blúza fölé. A melegen tűző nap és a sietség így is megizzasztotta. Felidézte magában a Kramáren átélt jelenetet. Maga előtt látta a rákosztály egyik elismert specialistája, Lupták doktor első látásra nem valami bizalomgerjesztő arcát. Ez az az eset, amikor a látszat csal — gondolta Éva. Mert bizony, mi tagadás, a sápadt bőrű, kerek arcú, simán hátranyalt hajú, nagydarab, pocakos orvos elrettentő példája lehetne annak, hogyan nem szabad kinézni egy középkorú férfinak. Az orvos, aki nem törődik a saját egészségével, nehezen ébreszt bizalmat a páciensekben — állapította meg magában Szűcsné, s keresztülvágva az utca végén levő kicsi parkon, átment az úttesten. A régi Esterházy, később Gottwald, ma Szabadság téren lassított, és megnézte az óráját. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy munkakezdésig még van ideje bőven. Fölöttébb csábították a tér közepén terpeszkedő óriási szökőkút körüli padok. Kiválasztott egy olyat, amelyik éppen szemben volt a nappal, s megkönnyebbült sóhajtással leült. Táskáját a háta mögé téve, lehunyt szemű arcát a nap felé fordította, és hátradőlt. A napozáshoz nem éppen kényelmes pózban lazítani próbált, s felidézte az orvossal folytatott párbeszédet. A meggyötört arcú, kopaszságukat kendővel, sapkával leplezni igyekvő sok fiatal páciens látványától megszeppent Éva egyre jobban elbizonytalanodva végre megtalálta a Kati által megnevezett orvos ajtaját. Éppen kopogni akart, amikor kinyílt az ajtó, s a kilépő páciens mögül, a rendelő mélyéről máris hangzott a felszólítás: — Kérem a következőt! Szűcsné a látottak hatása alatt túl halkan, szinte megilletődve mondta el jövetele okát, s eléggé belezavarodott, amíg elmagyarázta, hogy ő tulajdonképpen nem páciens, csak egy idős betegnek a lánya, s Tóthné, Kati révén jött most ide a doktor úr által megjelölt időpontban. A szemüveg mögül megértő bátorítás és érdeklődés sugárzott Éva felé az orvos szigorú arckifejezése ellenére mosolygós kék szeméből. Amikor tisztázódott, hány éves Éva anyja, és milyen tünetek alapján döntöttek úgy, hogy mellrákja van, az orvos emberi módon reagált: — Sajnos az elmondottak alapján teljesen egyértelmű, hogy feltevésük helyes. Ami engem illet, ón azon a véleményen vagyok, hogy nem biztos, hogy édesanyjának jót tenne a kórház, a műtét és a sugárkezelés. Sőt, biztos vagyok benne, hogy mindez, úgy testileg, mint lelkileg, negatív hatást váltana ki nála. Látva az asszony meghökkent, roszszalló arckifejezésót, sietve folytatta: — Ne értsen, kérem, félre. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy az idős betegeket sorsukra kell hagyni. Ez távol áll tőlem. De az előbb ön kifejtette, hogy édesanyja nem akar kórházba menni, nem bízik a hagyományos kezelésben. Egy sajátos gyógymódot folytat, s önnek úgy tűnik, javult az állapota. Lehetséges, hogy igaza van. — Nem lehetséges, hanem szemmel látható a javulás. Az időnkénti rosszullóteitől eltekintve anyám sokkal fürgébb, mozgékonyabb, mint kót-három évvel ezelőtt volt. Egyáltalán nem látszik betegnek. Ö különben is meg van róla győződve, hogy ezeket a rosszulléteket csak a környezetváltozás váltotta ki, s rövidesen nyomtalanul elmúlnak — vágott az orvos szavába Éva. Az folytatta: — Csak azt akartam mondani, asszonyom, a gyógymódot illetően lehet, hogy igaza van az édesanyjának. Sajnos mi sok esetben, bár megteszünk minden tőlünk telhetőt, tehetetlenek vagyunk a rákkal szemben. Túlságosan szennyezett nálunk minden: a levegő, a talaj, az élelmiszerek, a víz. Kétezerre minden harmadik ember rákbeteg lesz. — És az egészségügy, a mezőgazdasági szakemberek... — Most már tehetetlenek. Korábban kellett volna rádöbbennünk, hogy a saját vesztünkbe rohanunk. — Lehetetlen, hogy ne volna valamilyen megoldás! — Éva ezt az általános helyzetre értette, de az orvos az asszony anyjáról kezdett beszólni: — Arra kérem, bírja rá édesanyját, hogy mutassa meg magát szakorovosnak. És ha továbbra sem akarja kezeltetni magát, azért időnként járjon kontrollvizsgálatra. Nem jó az ilyesmit ellenőrzés nélkül hagyni. Éva nem tudta, mit gondoljon az egészről. A férfi beismerte a hagyományos orvostudomány kudarcát? A sok rangja és titulusa ellenére természetgyógyász volna tán? Vagy a kettőt kombinálva igyekszik segíteni a betegeken? Az asszony kinyitotta a szemét, és megnézte az óráját. Még van egy bő félórám. Jó itt a napon. Ilyen gyönyörű időben bűn bemenni abba az ablaktalan, hideg lyukba — gondolta, és gyönyörködve hordozta körbe tekintetét a teret díszítő szebbnól-szebb virágokon. Hirtelen meghűlt benne a vér. A szökőkút túlsó oldalán lévő, télen-nyáron zenét harsogtató eszpresszó melletti újságostól talpig feketébe öltözött nő lépett ki, kezében egy színes folyóirattal. Szűcsné fölugrott ültéből, fölkapta a táskáját és kiabálva, integetve elindult a feketeruhás nő felé: 18 A HÉT
