A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-25 / 17. szám
FIGYELŐ Egy nagyorosz úr mélyvízi töprengései Azt hiszem, a kérdés valóban hamleti: hogyan mentsük meg Oroszországot? A félreértések elkerülése végett sietek közölni, hogy nem én, hanem Alekszander Szolzsenyicin, máig emigrációban élő orosz író szegezi neki e talányt az olvasónak 1990-ben írott könyvében, amely valódi bestsellerré vált az egész világon, s mint ilyen, a közelmúltban magyar nyelven is megjelent. Azt is tisztázandónak érzem mindjárt az írás elején, hogy szeretem Szolzsenyicint, sokat köszönhetek neki. A hetvenes évek elején-közepén, amikor korosztályom saját tapasztalatokat kezdett gyűjtögetni a létező szocializmus tejjel-mézzel éppen nem folyó mezein, és saját bőrünkön kezdtük érezni az emberi szabadságjogok akkori valós kezelését, az ő munkái voltak azok az alapkövek, amelyekre nyiladozó értelmük bizonyosságtéglácskái rá-rátámaszkodtak. Emlékszem, gimnazista korunkban milyen óvatosan, félve olvastuk a 68-ban itt szlovákul kiadott Ivan Gyenyiszovics egy napját; milyen lélegzetvisszafojtva hallgattuk a Szabad Európa hullámhosszain, erős zavarás közepette a Gulag-szigetcsoportot. S a nyolcvanas évek végén, a budapesti Új Tükör által is közölt Nő a lágerben című írása milyen elementárisán bénító vádirata az elállatiasodott — s az embert is az ösztönlények szintjére taszító — sztálinizmusnak. Új írásai — töprengései — e vékony könyvecskében méltó folytatásai eddigi munkásságának; általuk maga Is hozzá kíván járulni a kommunizmus bukása utáni időszak szellemi újrateremtéséhez. El kell ismernünk: nagy szellemhez méltó gondolatkonstrukciók, amelyek azonban erős kritikát is igényelnek. Szolzsenyicin ugyanis maga sem tud kibújni a nagyorosz hagyományok hatása alól, s lelke olyan hatalmas távlatokba iramodik meg, mint annak idején Dosztojevszkij vagy Tolsztoj lelke: egy nekifutással kívánva átölelni Kijevtől Arhangelszkig (nem tévedés!) minden muzsikot és zsénscsinát, a déli sztyeppét és a keleti tajgát, az Amúrt és Csernobilt, a konverziót és az általa megálmodandó újkori Dumát; ügyesen (?) megpróbálva e grandiózus ölelésből kipotyogtatni a kipotyogtathatatlant, a KGB-t, a még mindig közel négymilliós FÁK-hadsereget és a volt (?) párt- és állami bürokráciát. Valami titokzatos sugallat alapján feltételezi, hogy most már majd mindenki szép és jó lesz, okos lesz és csupa jóakaraté ember reked majd az új Oroszország határai közé, akik legjobb erőiket összetéve együtt fognak majd munkálkodni a tönkretett ország mielőbbi fellendítésén. Valóban nagy lélekhez méltó gondolatok — csak nem épp eme szikes posztkommunista talajba valók. Ráadásul a jó öreg Alekszandr Iszajevics azon túl, hogy naiv, helyenként következetlen és túloz, esetenként — finoman szólva — csúsztat is. A cári Oroszországot néhol már-már ideális jóléti államnak igyekszik beállítani — persze a kor színvonalán, amely tény azonban maga sem elégséges ahhoz, hogy felmentést adjon a nyíltan monarchista Szolzsenyicin számára; eme helyen nem volna fair talán, ha a lengyel származású Osszendovszkljt idézném a századelő Oroszországának elmaradottságáról és nyomoráról, elég talán, ha Lenintől kezdve Bumjinig néhány orosz írástudóra utalok. Megközelítése — mint már jeleztem is — hagyományos orosz spiritualista megközelítés. Lelki-szellemi megújhodás szükségességét hirdeti meg, ami, hadd mondjam el, a magam számára nagyon is elfogadható és támogatandó szempont. Ezzel valóban csak egy gondunk lehet: hogyan megvalósítani? A hatalomba beépült, sőt, a hatalmat gyakran maguk manipuláló kágébések, párttitkárok esetében hogyan megvalósítani a valóban szükséges belső megtisztulást. Ez — ha egy eleme a megújítandó társadalomnak, üdvözlendő és nélkülözhetetlen. De erre építeni az új társadalom felépítését — nem enyhén szólva használhatatlan elképzelés? Amikor a kommunizmus — nagyon tudatosan — épp a belső fényt, büszkeséget, tartást, igyekezetét ölte ki az emberekből. Az önmagáért való etikát. A másik oldalon viszont nagyon jól érzi a nemzetiségi probléma bonyolultságát és súlyát (1990-ben!). Az általa javasolt megoldás — Oroszország Ukrajna és Fehéroroszország kivételével engedjen el mindenkit, aki el akar menni, azóta eléggé hatékonyan realizálódik. Tanulságos lehet, hogy még a nagy Szolzsenyicin is elköveti azt a hibát, hogy olyan dolgokról kezd el értekezni, amelyekhez nem ért. A gazdasági felemelkedés felett kezd el meditálni; valószínűleg féloldalas lenne enélkül a könyv, így azonban — ezen a ponton — nagyon zavarossá válik. Meggyőződésem, hogy az az államilag irányított piacgazdasági modell, amelyet javasol, életképtelen. A kétségkívül létező orosz sajátosságokat összekeveri az általánosan bevált alapelvek tagadásával: ez nagyon amatőr hiba. S már-már babonásan fél a külföldi tökétől; ezt még meg is tudnám érteni, azt azonban már nem, mivel akarja akkor enyhíteni a krónikus tőkehiányt (ráadásul a belső pénzeket is nagyon szigorú állami felügyelettel szeretné ellenőrizni). Nézzük most azonban azokat az értékeket, amelyek egyértelműen dicsérik eme könyvet, s amelyek miatt magam is tollat ragadtam, e rövid recenzió megírása céljából. Milyen államformát válasszunk, teszi fel a cseppet sem akadémikus kérdést, s Oroszország viszonyai és történelme ismeretében számunkra sem tűnik egyértelműen világosnak a válasz. Szolzsenyicin kétségkívül demokrata, ugyanakkor nem győzi hangsúlyozni a személyiségek — ha tetszik: egyéniségek — szerepét a politikában. Tocqueville, mondja, a XIX. századi Egyesült Államok tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy a demokrácia a középszer uralmát jelenti (az elmúlt két óv szlovákiai "fejlődését" szemlélve sajnos, mélyen igazat kell adnom neki). Elismeri azonban, hogy az USA rendkívüli viszonyai ilyen esetekben is tág teret nyújthatnak az erős egyéniségek számára. "A demokrácia nem annyira a kormányzás módja, mint inkább a kormányzat korlátozásáé, hogy ne akadályozhassa az emberben azoknak a fő értékeknek a fejlődését, amelyeket a család és a vallás ad a számára. A "demokrácia" manapság a legdivatosabb szó. Boldogboldogtalan szajkózza, harsogja, mennydörgi — és kufárkodik vele. De nemigen érezni, hogy alaposan elgondolkodtunk 14 A HÉT FOTÓ: GYÖKERES GY.
