A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-25 / 17. szám
FIGYELŐ volna az igazi értelmén. V. A. Maklakov beismerte és mindannyiunkat figyelmeztetett rá: a demokráciához a nép politikai fegyelmezettsége szükségeltetik. Márpedig fegyelem nemigen volt bennünk tizenhétben, most pedig annyi sincs. De amikor a demokráciát választjuk, tökéletesen tisztában kell lennünk azzal, mit választunk és milyen áron, és hogy amit választunk, az eszköz, nem pedig cél. Kari Popper huszadik századi filozófus azt mondta: a demokráciát nem azért választjuk, mert annyira bővelkedik erényekben, hanem azért, hogy elkerüljük a zsarnokságot. Úgy válasszuk, hogy legyünk tisztában a fogyatékosságaival, és keressük, hogyan lehet leküzdeni őket." S azután, hogy egyre mélyebbre merül a témába, egyre inkább elkápráztat — de alaposan meg is gondolkodtat, számos gondolkodó-kollégája segítségével. Tocqueville: a demokrácia és a szabadság fogalma ellentétes. Ó eltökélt híve volt a szabadságnak, de a demokráciának már kevésbé. J. S. Mill: a korlátlan demokráciában a többség zsarnokságának veszélyét látta, az egyén szempontjából pedig mindegy, hogy egy személy vagy a sokaság zsarnokságához kell-e alkalmazkodnia. G. Fedotov szerint a demokráciát eltorzította a XIX. századi ateista materializmus, amely lefejezte az emberiséget. Joseph Schumpeter XX. századi osztrák államférfi a demokráciát a vallásától megfosztott intellektuell hitpótlékának nevezte. Sz. A. Levickij orosz filozófus azt javasolta, hogy tegyünk különbséget a demokrácia lelke [ez: 1) a személyiség szabadsága; 2) a jogállam és a demokrácia másodlagos, nem kötelező érvényű tulajdonságai között — ezek: 1) a parlamenti rendszer; 2) az általános választójog], A személyiség tisztelete szerinte tágabb elv, mint a demokrácia, és ezt okvetlenül érvényesre kell juttatni. Az emberi személyiség tisztelete azonban nem csak parlamentáris rendszerben érvényesíthető. S végül néhány igazgyöngy: "Az együttélés célja az. hogy valamilyen erkölcsi rend alakuljon ki az emberek között" (Szparanszkij). "A szabadságnak és a törvényességnek ahhoz, hogy szilárd legyen, a nép belső öntudatára kell támaszkodnia" (Tolsztoj). "Sok esetben azt, amit a jog megenged, tiltja az erkölcs, mely magasztosabb és szigorúbb parancsokat ír elő az embernek" (Novgorodcev). "Az erkölcsi elvnek felette kell állnia a joginak. Az igazságosság elsősorban az erkölcsi törvényekre épít, és csak azután a jogiakra" (Szolzsenyicin). A tisztelt Olvasó bizonyára egyetért velem, hogy egy ilyen téma nem lehet meg happy end nélkül; ez pedig kétségkívül Szolzsenyicin nagy orosz lelkének csipkékkel és egyéb mütyürkékkel ékesített legnaivabb mondása kell, hogy legyen: "A hatalom szent szolgálat, nem lehet pártvetólkedósek tárgya." Ébresztő, kedves Alekszandr Iszajevics! CSÁKY PÁL Miguel Ángel Asturias A XX. század 20-as, 30-as éveiben elsősorban Borges, Neruda, Gabriela Mistrál (Nobel-díjas chilei költőnő) nevével fémjelzett latinamerikai irodalom élvonalába a II. világháború előtti években zárkózott fel a guatemalai Miguel Ángel Asturias és a kubai Alejo Carpentier. Az indián szülőktől (apja mesztic, anyja maja indián volt) származó Asturiast jogászként és íróként is az indián, az indiánság problémája foglalkoztatta. Már első jelentős művében, az 1930-ban megjelent Guatemalai legendákban is a gyerekkorában hallott ősi indián mesék világa elevenedik meg. Akárcsak Alejo Carpentierre, Asturiasra is döntő hatással volt párizsi tartózkodása (1923—1932). Itt került közeli kapcsolatba Paul Valéryvel és a szürrealizmussal. André Breton írja az Első szürrealista kiáltványban: "Hiszek a kétfajta, látszólag olyannyira ellentmondó állapot: a valóság és az álom bizonyos szupra valóságban való egyesítésében." A valóságálom kapcsolat hangsúlyozásán túl a szürrealizmus automatikus írásmódja volt az az elem, melyet Asturias is írásai építőkövévé tett (bár az automatikus írásmód a szürrealisták számára főként és elsősorban a világ lírai megragadásának eszköze). S ez a két világ: az indiánoké és a szürrealistáké volt/lett Asturias írói világának színtere. Asturias költőként kezdte írói pályafutását; bukolikus hangvételű verseket írt, melyeket a népi, falusi környezet ihletett. írói hírnevét és rangját azonban prózájának s főként regényeinek köszönheti. A hazáján kívüli olvasók többnyire az El senor presidente (Az elnök úr) című 1949-ben megjelent és 1967- ben Nobel-díjjal jutalmazott jellegzetesen latin-amerikai diktátor-regény szerzőjeként ismerhetik, melyben egy meg nem nevezett latin-amerikai ország morálisan beteg mindennapjait ábrázolja. Ez a regény nyitja meg a nagy latinamerikai diktátor-regények sorát, mint amilyenek pl. A. Carpentier Rendszerek és módszerek, illetve Gabriel García Márquez A pátriárka alkonya című regényei. Az El senor presidente (1959-ben jelent meg magyarul) a nagybetűs DIKTATÚRA látlelete, melyben a hatalmon kívül semmi sem létezhet. Tilos és büntetendő a szeretet, szerelem, részvét, őszinteség, barátság, segíteni akarás és a félkegyelműség is. Egyetlen törvény van: a diktátor, az elnök úr szava, s ez a törvény teljesen kiszámíthatatlan. Egyaránt a halálba küldi a vélt ellenséget és az odaadó barátot. Olyan világ törvénye ez, melyben akár egy tintapaca miatt is halálra korbácsolhatnak bárkit. Felkavaró és mélységesen elkeserítő regény. Kegyetlen. Valamennyi szereplője nyomorék, nemcsak a regény nyitó fejezetében szereplő csonka testű koldusok. Asturias az irreálisan amorálist teszi a világ rendezőelvévé. A regény érdekessége, hogy a címmel ellentétben a címszereplő elnök csaknem jelentéktelen mellékszereplő; hisz valójában nem az ember, hanem a benne/általa megtestesülő életidegen hatalom a fontos. A hatalom Asturias-i ábrázolása monumentalitásában, mindent elpusztító tehetetlenségében egyben az ilyesfajta hatalom karikatúrája is, olyan görbe tükör, melyet elsősorban azok elé tart Asturias, akik a vállukon hordják, eltűrik, kiszolgálják az ilyen hatalmat. Miguel Ángel Asturias nem tartozik a nálunk sokat fordított és olvasott írók közé, de akit érdekel, Asturiasban az adott korszak színes, érdekes s egyben egyik legjelentősebb íróját ismerheti meg, olyan írót, akinek életműve nagyban hozzájárult a latin-amerikai irodalom szélesebb körű megismertetéséhez, népszerűsítéséhez. W.A.D. _____________________________ A HÉT 15
