A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-25 / 17. szám
INTERJÚ hatalom is méltányolta serény munkámat, és nem vettem észre a csapdát. Mások is dicsérgettek, ami hízelgett a hiúságomnak. — A hiúság, különösképp olyan energikus, célra törő egyéniségnél mint ön, a legnagyobb kockázat: felélheti az Írói autonómiát. Ezért is kérdezem: jó tanítványa volt regényhőseinek, a Virágos Katonának és Rojtos Gallai Istvánnak? — Nem voltam. Hagytam magam belerángatni mindenféle párt- és egyéb bizottságokba, tanácsokba és más testületekbe, ahol a tömény ideológiától elfásulva üldögéltem legtöbbször. Az irodalmat egyre inkább elhanyagoltam, nem írtam már évenként egy könyvet, holott lett volna miről. Azután színigazgató lettem, ettől sokáig vonakodtam, de állítólagos rámenősségemnek most fizettem meg az árát. Azt mondták a barátaim, hogy az Újvidéki Magyar Színháznak épületet kell szerezni és erre csak én vagyok képes. Tényleg szereztem két épületet, kimeszeltettem, berendeztettem — csakhogy ez már politikai bokázásokkal járt. Ekkor néha mellébeszéitem olykor, amikor az egyenes beszédre lett volna szükség. De hát valamit valamiért, próbáltam vigasztalni magam. De nem tudtam egyértelműen megvigasztalódni. Régi példákon okulva, ha tehettem, elmentem az olyan helyekről, ahol csúnya dolgok történnek, megírtam Az angyali vigasságot és egy filmnek a forgatókönyvét. A könyvemmel majdnem elégedett voltam, a film is elég jól sikerült. A színház épületei frissen festve, tisztán ragyogtak kívül-belül. Azóta a színház kívülről már megkopott egy kicsit, belül meg kevés a közönség. Kevés volt már az én időmben is. — Bevégezte, amit vállalt, visszament a rádióhoz, ahol korábban újságíróskodott, de mindjárt a főszerkesztői székben kötött ki. Nem tudott ellenállni az esélynek, hogy itt is lehet valamit csinálni a szerbiai magyarságért? És, hogy mondjam... néha a latornak is játszott? — A hatalom hordozói még mindig ügybuzgó embernek tartottak, azt a feltételt szabták, hogy csak akkor térhetek vissza, ha vállalom a magyar nyelvű szerkesztőség vezetését. Szabódtam, de elfogadtam az ajánlatot, mert jó szerkesztőségbe mentem. És ott volt előttem a nemes cél, a napi huszonnégy órás magyar nyelvű műsor megteremtése. A kisebbségi embernek az efféle feladatok mint a színházteremtés, egy anyanyelvi műsor, mindig fontosabbak mint a többségi nemzetnek, mert az ezt magától értetődőnek tartja. Meglett a teljes napi műsor, több mint százan dolgoztunk a szerkesztőségben, ami nem lebecsülendő létszám. A politikai bokázás itt is folytatódott. Nem állítom, hogy a hatalom sokat akadékoskodott volna a műsoraink miatt. Ügyeletes és megbízott hallgatók időnként feljelentettek bennünket, de a támadásokat többé-kevésbé sikerült kivédeni. Továbbra is legjobb tudásunk szerint és tisztességes igyekezettel készítjük a műsorokat. Igaz, hogy az erős középhullámról a gyengébbre tettek át bennünket, talán ideiglenesen, a napi huszonnégy órás adásidő viszont megmaradt. Valamit valamiért. Nem biztos, hogy jól jártunk az alkuval, és az sem biztos, hogy én mindig jól alkudoztam, bár tulajdonképpen nemigen kérdeztek. Ennél azonban sajnálatosabb, hogy ma már csak nyolcvanketten vagyunk a szerkesztőségben. Mert a múlt nyáron kitört a háború. Ki gyorsan elment nyugdíjba, ki a frontra — később visszajött —, a legtöbben a határon túlra mentek és nem jöttek vissza, mert nem akarnak részt venni egy értelmetlen, felesleges háborúban. Nekik ugyanúgy igazuk van mint azoknak, akik a frontra mentek és visszajöttek, vagy sohasem jönnek vissza, vagy azoknak akik itthon bujdokolnak a katonai behívó elől... Vagy azoknak, akik a helyükön maradva elvégzik, amit vállaltak, és számolnak azzal, hogy egyszer esetleg ők is elmennek egy háborúba, amiről sosem lehet majd büszkén mesélni. — A szerbiai magyar értelmiség megfogyatkozása nyilván másutt is érzékeny veszteségeket okoz. — A televízió magyar nyelvű szerkesztősége, magyar nyelvű lapjaink is létszámcsökkenést jelentenek. Elmentek az írók is. Időnként bejön hozzám egy hosszú, ősz szakállú, mólabús költő, elmúlt már negyvenéves, és kissé kedvetlenül mondja, ha minden így folytatódik, lassan ő lesz a legfiatalabb vajdasági magyar poéta. És elment még a határon túlra vagy huszonötezer vajdasági magyar. Nem tudom, hogy hányán vannak a háborúban. Rosszkedvű vagyok mostanában... Most itt, a bagószagú irodámban beszélgetünk. Mielőtt megjött, a szerbiai rádió-televízió alapszabályzatát olvasgattam, január elseje óta érvényes. Az egyik cikkelyben azt írja, hogy a nemzetiségi műsoroknak rendszeresen át kell venniük a szerb nyelvű műsorok válogatását. Körülöttem megriadtak az emberek, nem szeretnék, ha a kisebbségi szerkesztőségek fordítószolgálattá süllyednének. Én sem szeretném, és próbálom megnyugtatni őket, holott magam is sokat idegeskedtem az utóbbi időben. Ilyenkor arra gondolok, hogy újabb könyvet kellene írnom. És a régi katonákra gondolok, akik önérzetesen meséltek a harctéri élményeikről, és nem akarták elhinni, hogy elvesztették a háborút. Váltig bizonygatták, hogy ők nem vesztették el. Ha nagyon sokáig élnek, talán még igazuk is lett volna, de hát a régi katonák is halandók. A Virágos Katona pedig tanuljon meg kisebbségi sorsban élni, más választása úgysincs. Időnként keressen fel gyönyörű tájakat, azután jöjjön vissza, és próbáljon meg minél tovább élni. Fábián Péter A HÉT 11
