A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-25 / 17. szám
Elő MÚLT FELDMÁR JENŐ ■ II "I .................... ' ' .......................« Szökésem a haláltáborból (1944—1945) Nem volt más kiút, kénytelen voltam hát odamenni a hajóra, mialatt a barátaim a kocsi fenekében feküdtek az országúton. Odamentem egyedül a hajó puskás őréhez, alázatos kéréssel fordultam hozzá, hogy szíveskedjen odavezetni a hajó parancsnokához. A katona szívesen teljesítette kérésemet, ezért a zsebébe dugtam 100 pangót. A hajón disznóölés volt, és az őrmester úr a hajó parancsnoka ott ült egy nagy tál hús mellett. Katonásan vigyázzba állva bemutatkoztam, hogy ötödmagammal lovakat hajtottunk a németeknek, és most szeretnénk hazajutni, ezért alázatosan kérem az őrmester urat, hogy szíveskedjék motorcsónakkal átvitetni bennünket, szívesen fizetünk érte 500 pengőt. Az őrmester úr megkérdezte, hogy hova valók vagyunk, mire én farkasdi és negyedi kisgazdának mutatkoztam be. Alig várjuk, mondtam, hogy a családunkhoz hazaérjünk. Az őrmester úr azonnal parancsot adott az egyik katonának, hogy készítse elő a motorcsónakot. Óvatosan átnyújtottam neki az előre elkészített 500 pengőt, s miután azonnal zsebrevágta, mondta hogy hívjam a hajóra a többieket. Társaim kíváncsian, haláisápadtan várták az odaérkezésemet, s megnyugtattam őket, hogy van motorcsónak, és átvisznek bennünket. Nagy léptekkel odamentünk a hajóhoz, ahol az őrmester úr megkérdezte, hogy nem vagyunk-e éhesek. Persze, mind egyszerre igent mondtunk, mire egy lavór tepertőt beleöntött egy fehér köténybe, s három komiszkenyeret tett hozzá. A főszakács, aki a pecsenyesütéssel volt elfoglalva, megkérdezte, hogy dohányzunk-e, és nem akarunk-e pipadohányt. Elővett egy fél zsákkal, még egy csomó leveles dohányt is tett hozzá, vagy két kilót. Ennek igen örültünk, mert mind az öten erős dohányosok voltunk, így mindjárt egy 100 pengős repült borravaló fejében a szakácsnak, mire ő viszonzásul vagy húsz darab pecsenyét csempészett a tepertő közé. Ezután szépen bepakoltunk a motorcsónakba, s erős kézszorítással búcsúztunk a katonáktól, akik szerencsés utat kívánva integettek, amíg csak láttak bennünket. A csónakvezető katona biztatott bennünket, hogy ne féljünk a vizen, mert ő ma már átvitt egy katonát ezen a helyen, és szerencsésen partot értek. Ez a rendes közkatona is megkapta a nem várt 100 pengő borravalóját; ennek megörült, s jó egészséget kívánva otthagyott bennünket a nagybodaki szigeten. Ezen a helyen szépen leültünk a kivágott fatörzsekre, s megtárgyaltuk utunk további részét. Eszembe jutott a Tarzan regény, amely jelenlegi helyzetünket tükrözte. Jól kipihenten és jóllakottan vágtunk neki a nagybodaki erdőn át vezető útnak, s már messziről láttuk, hogy egy piros lovakkal befogott kocsi közeledik felénk. A kocsis mellett egy puskás vadász foglalt helyet. Amikor odaértek hozzánk, a vadász leugrott a kocsiról, és ezekkel a szavakkal állított meg bennünket: "Álljanak meg, kik maguk? Ugyanis nekem jogom vem igazoltatni mindenkit." Erre a válasz az ismert mese volt, hogy németeknek hajtot-12 A HÉT tunk lovakat, különben "tessék megkérdezni a katonától, aki áthozott bennünket a motorcsónakkal..." így ezt elhitte, és minden jót kívánva távozott. Most már közel voltunk a faluhoz, és úgy határoztunk, hogy két galántai társunk, a Krausz testvérpár Bodakról autóbusszal elmegy Galántára. A busz pontos indulását Galánta felé az előbbi vadásztól tudtuk meg. Búcsút vettünk bajtársainktól, akiket pénzzel is elláttunk, és elindultunk hárman, Reisz Jenő sógorom, annak Sanyi öccse és én Dercsika irányába, a határi úton Nyékvárkonyba a szülőfalumba. Ide este érkeztünk, mivel nem akartam, hogy bárki is megismerjen. Sikerült a faluba bemenni úgy, hogy a régi szomszódomékhoz, Kántor Istvánékhoz este hót óra tájt értünk anélkül, hogy a falu lakói fölismertek volna bennünket. A szomszédék igen meglepődtek, mert már nem is számoltak azzal, hogy életben vagyok. Egy rövid beszélgetés után bevallottam, mivel egyedül mentem be hozzájuk, hogy még két testvérem, vagyis sógorom és az öccse itt van velem az udvaron megbújva. A háziasszony, Juliska, kirohant az udvarra, s behívta a rokonaimat, akik összefagyva szívesen bejöttek a meleg konyhába, s aztán éjfélig beszélgettünk. Juliska, aki igen jó lelkű asszony volt, még aznap este tiszta fehérneművel látott el mindhármunkat, mert tele voltunk tetűvel, a mi fehérneműnket pedig úgy intézte el, hogy befütött az udvaron levő kemencébe, s a parázs kiszedése után a rovarokat megsütötte. így menekültünk meg a borzasztó kellemetlen vérszopóktól. Az éjszakai alvást úgy oldották meg, hogy a padlásra szalmát hordtak föl, s ott dunyhákkal takarózva szépen elaludtunk. Reggel alig várt óim, hogy kivilágosodjék, mert kíváncsi voltam a szomszéd ház udvarára, amely a szüleim tulajdona volt, de most mint csendőrkonyha működött, ahova pékséget is beépítettek. A padláson fölhúztam egy-két cserepet, s azon néztem a reggeli, nagy forgolódást. Összeszorult a szivem, hogy mi lett az én szülőházamból, ahol gyerekeskedtem és felnőttem. A szülők és testvérek hiányoztak az udvarról, akiknek hollétéről semmit sem tudtam. Reggelire finom fehérkávét hozott föl a szomszédasszony a padlásra, finom puha kenyérrel, s mindjárt reggel megkérdezte, hogy mit főzzön ebédre, pedig annak idején szegényes konyha volt minden háznál. Egyhangú, szerény kijelentés volt a válaszunk, hogy valamilyen tésztát megennénk, s hát igazán isteni mákos tésztát főzött nekünk. Ez a szomszédasszony szegény jó Anyám módjára igyekezett mindent megtenni, hogy teljes megelégedést nyújtson. Ebéd után jöttek aztán a nehéz kérdések: "Hol van az apánk, szomszéd úr? Janka testvérem, a kisfiával, Janikával, és Sanyi öcsém?" Nem akarták hinni, hogy egyelőre nem tudok hírt hollétükről. Ezen a padláson két hétig voltunk, majd elmentünk Szőke néniékhez a falu végére, nehogy a padlásról valaki észrevegyen bennünket. Szőke néni özvegyasszony volt, akinek két lánya, Panni és llus, valamint 15-éves fia, Bandi olyan diszkréten viselte ottlétünket, hogy azt leírni nem is tudom. A kis istálló a ház végében állt, annak padlása lett a szállodánk. Az istálló mennyezetét kifűrószeltük, s azon keresztül közlekedtünk le és föl a padlásra. A kivágott lyukat vesszókosárral álcáztuk. A kis istállóban egy tehénke volt, az ő párája helyettesitette a fűtőtestet. Már az első napon megszokta, hogy az előtte levő jászolon át ugráltunk a padlásra föl és le. Nappal lent, az istállóban kártyáztunk, s ha valamilyen neszt hallottunk, máris fönt teremtünk a padláson. Ez naponta többször megtörtént. Egy alkalommal a délutáni órákban egy Tóth nevű dunaszerdahelyi csendőr őrmester érkezett a házhoz, motorkerékpáron, s gépét az istállóban akarta melegre tenni, de a két Szőke kislány, Panni és llus megakadályozta, azzal az ürüggyel, hogy a benzin szagát a tehén nem szereti. Ez a mese is sikerrel járt, de este tízig nem tudtunk lejönni a padlásról, csak amikor a vendég már eltávozott. Utána bementünk a konyhába, és megvacsoráztunk. Ez a hely igen kényesnek bizonyult, mivel erős tél volt, s az országút tele volt fújva hóval, ezért naponta hólapátos emberek jöttek-mentek az udvaron, miközben az istállóba is bejöttek melegedni. Elhatároztam, hogy üzenek Várkonyba a barátomnak Vízi Józsinak és Nagy Imrének, aki szintén jó barátom volt, hogy jöjjenek el megbeszélésre. Pannika még aznap este elment Víziékhez és Nagy Imréhez. Vízi Józsi azonnal elindult hozzánk, egy üveg rumot és mákoskalácsot hozott magával. Ekkor én pillanatnyilag nem voltam az istállóban, mert Sanyival a sötétség leple alatt elmentem Bogyai Józsi barátomhoz. Vízi Józsinak ez a látogatása kényes pillanat volt, ugyanis beszólt az istállóba, hogy "Jenő, itt vagy?" — mire a sógorom, aki szintén Jenő volt, visszaszólt, hogy "Én vagyok, de Reisz Jenő", akit Vízi nem ismert személyesen. Vízi nagyon félt, hogy nem csalták-e tőrbe, ugyanis abban az időben ezért akasztás járt mint zsidóbarátnak. Ezt az aggodalmát aztán eloszlatták a házbeliek, igazolták, hogy a sógorom is Jenő, és várja meg, amíg ón hazaérkezem. így is történt, aztán éjfélig elbeszélgettünk. Közben Nagy Imre is megérkezett, ő ismerte Jenő sógoromat, s úgy határoztunk, hogy Jenőt elviszi őhozzájuk. így is történt, s az ólpadláson helyezték el. Sanyival még aznap este elmentünk Bogyaitól, mert tele volt katonákkal az udvara, s Kmetyó bácsihoz mentünk, Várkonyba; az öreg urasági gazdaként szolgált. Kihfvattam az udvarra, azonnal ki is jött, s az udvaron megbeszéltük az ottani szállást a tehénistálló első emeleti padlásán. Az uradalom tulajdonosai a Belkó testvérek voltak. Belkó Guszti mindennap reggel megjelent az istállóban, s Kmetyó bácsi bejelentette neki, hogy a padláson vendégek vannak. E hír hallatára Belkó majdnem infarktust kapott, aztán fölmászott a létrán, s kérdezte, honnan jöttünk, hol voltunk. Azonnal küldött fel egy kanna tejet a reggeli fejésből, 10—15 litert; amit tudtunk, megittuk belőle, a maradék pedig kidőlt a szalmára, s csöpögött le az istállóba. Látták ezt az ottani cselédek, akik mind igen jó embereim voltak, de nem szóltak senkinek. Ezen a padláson három napig maradtunk. (Befejezése- következik)
