A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-25 / 17. szám
OTT JÁRTUNK Mariba néni, jöjjön! A Tőketerebesi járás egyik apró községében, Bácskán, 1978-ban szűnt meg az alapiskola. Akkor a szülők bosszankodtak eleget, de a felső hatalommal, a szépen hangzó magyarázkodásokkal szemben nem tehettek semmit. Azonban nem maradtak nyugton, intézkedtek, kilincseltek, és 1989. szeptember 1-jén megnyílt a faluban újra az iskola. Saját szemük előtt látták a hihetetlent, ahogy a latin mondás tartja: Gutta cavat lapidem — A csepp is kivájja a követ! Sokat segítettek az akkori helyi nemzeti bizottság képviselői és a magyar iskolák tanfelügyelője, Szunyogh Géza. Az ügy mozgatói, kezdeményezői azonban a szülők voltak. Állt még az egykori épület, igaz, leromlott állapotban, előkerültek a réges-régi padok és egy háromlábú tábla is, lehetett volna tanítani, csakhát ki vállalja ebben az eldugott faluban, összevont osztályban az elsősök és a másodikosok tanítását? Mert akkor még úgy volt, hogy az ő számukra nyílik az iskola, legalább nekik ne kelljen Leleszre utazniuk. S ekkor valakinek eszébe jutott a már nyugdíjas Dobos Jánosné, aki több évtizedig tanított Bácskán, Leleszen, Bélyben, és jóságát, kedvességét, szakmai hozzáértését száz meg száz tanítványa őrzi emlékezetében ma is. 1989. augusztus 27-én megszólalt a telefon Dobos Jánosné lakásán, s őszinte melegséggel szólt a kérés: Marika néni, jöjjön! Tanítani hívjuk a Bácskái Alapiskolába. — Majd kiesett a kagyló a kezemből, s olyan szívdobogást kaptam az izgalomtól, hogy még erőm sem volt tiltakozni. Hogy is lehetett volna ilyen kedves hívásra... Nem is kérdeztem a részleteket, utaztam lakóhelyemről, Leleszről Bácskára. Eléggé siralmas látvány fogadott, de azt tartottam, nem számit! Ha volt erő az ügyintézéshez, lesz itt a továbbiakhoz is. Szeptember elsején kezdtünk. Az épületen addig nem sokat tudtak változtam, de rend, tisztaság, rengeteg virág és tizennégy kisgyerek, elsősök, másodikosok, valamint a szülők fogadtak. Három hét kellett ahhoz, hogy beinduljunk, s a szülők ezalatt az idő alatt úgy dolgoztak, mint a méhecskék. A tanterembői barátságos fészket varázsoltak, az előcsarnokból meg zsibongót, ahol tornázhatunk, télen a szünetekben sétálhatunk, az ünnepségeinket tarthatjuk. Beszereztük a tankönyveket, a legszükségesebb tanszereket. Igazi rokonszenvvel volt irántunk Lázár Jánosné, az óvoda igazgatónője, a legelső segédeszközöket például tőle kaptuk — mondta Dobos Jánosné. Ilyen volt az indulás. Kicsit nehézkes, mint minden kezdet, de nagyon örömteli, mert a szülők és a gyerekek együtt lelkendeztek, hogy nem kell naponta utazással tölteni az időt. Itthon voltak és vannak és a hat-hótnyolcéves gyerekeknek ez nem semmiség. Mára három osztály tanulóit, huszonnégy gyereket oktat egy tanteremben a tanító néni. Nem lehet könnyű, ő mégsem az akadályokat emlegette. Inkább azt, hogy mekkora haszna van ennek a gyerekek szempontjából. Rendet, fegyelmet tanulnak, jobban odafigyelenek egymásra, és a tananyag is erősebben rögződik bennük, hiszen többször hallják. Azt már csak én tenném hozzá, hogy ilyen környezetben mutatkozik meg a pedagógus szakmai volta, hiszen okosan beosztani a negyvenöt percet, lekötni huszonnégy tanuló figyelmét és hanggal, erővel bírni a napot, nem irigylésre méltó. — Most hót gyerkőcöt írattak be az első osztályba. Jövőre tehát már négy osztályunk lesz. Csak legyen! Amióta itt tanítok, minden tanévzárón elbúcsúzon a tanítványaimtól és a szülőktől. Két hónap hosszú idő, ki tudja, mi jön közbe, meg hát én már régen nyugdíjas korú vagyok, ha fiatalabb adódik, nyilván ő veszi át a tanítást. Aztán augusztus utolsó napjaiban mindig megszólal a telefon a szokásos szöveggel: Marika néni, jöjjön! Akkor gyorsan elvégzem még a legszükségesebb ház körüli munkákat, és elkezdem a készülődést. Akkor már csak az iskola él bennem! Szedelőzködöm, tervezgetek... Azért hovatovább, egyre könnyebb az életünk! Hiszen többéves sürgetés után már kaptunk új táblát is, a gyerekek csak ámultak-bámultak, napokig tartott a lelkesedésük, nem tudtak betelni az új "csodával". Nagyon alacsony a költségvetésünk, de már vehettem öt ugrálókötelet és két labdát. A segédeszközök nagy részét azonban még mindig ón készítem. Hihetetlen, hogy milyen ötletes tud lenni az ember, ha ráviszi a kényszer! Már tatarozták kívülről az épületet, megjavították a tetőt, és a szülők változatlanul állandóan mozdítanak valamit. Van napközi otthonunk is, a szomszédos óvodából az egyik fiatal kolléganő elvállalta a vezetését. És már többször bemutatkoztunk kultúrműsorainkkal a falu, a szülők, a nagyszülők előtt is. Minden műsorban valamennyi kisdiák szerepel, mert mindegyik gyerekben rejlik valami, amit a pedagógusnak kell előcsalogatni, majd fejleszteni. Én egy vagyok a gyerekeimmel. Mindig mindent együtt végzünk el. Álljunk fel! Énekeljünk! — nálam így, többes számban, magamat is beleértve hangzik a kérés. Az a célom, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az iskolában, mosolyogva jöjjenek reggelente, és ne érezzék kényszernek az iskolába járást. Nálunk ez így is van, naponta tapasztalom a gyerekek és a szülők örömét és ragaszkodását. Úgy érzem, az igazi megbecsülést itt kaptam meg. Az asztalomon a váza mindig tele van friss virággal, és a falu aprajából-nagyjából csak úgy sugárzik felém a szeretet. A szülők végtelenül hálásak, hogy gyerekeik itthon tanulhatnak. Sokan megállítanak az utcán, és sóhajtozva mondják, milyen kár, hogy nem előbb indult újra itt a tanítás, s az ő gyerekeik mennyit veszítettek az állandó utazással. Hiába, be kell látni mindenkinek, hogy az a természetes, ha az apró gyerekek lakóhelyükön tanulnak. És semmivel sem alávalóbbak a kisiskolák, mint a nagyok, sőt! — vélekedett. Dobos Jánosné június végén újra elbúcsúzik az 1—3. osztály tanulóitól, a szülőktől, nagyszülőktől, mindenkitől, aki a Bácskái Alapiskola udvarán a tanévzáróra összegyűlik. Nem tudja, augusztusban visszahívják-e, hiszen szüntelenül hangsúlyozza, ha lesz fiatalabb, alkalmasabb, szívesen átadja a helyét. Amenyiben azonban augusztus végén megszólal a telefon, s benne a hívó szó, nem mond nemet. Hogyis mondana! Amíg szükség van rá, megy, hiszen tudja, várják a gyerekek és a szülök. Mert a kisiskolák javarészben az összefogásból, az önzetlenségből és az emberi szeretetbői élnek és élhetnek... BENYÁK MÁRIA 2 A HÉT
