A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-18 / 16. szám

FOLYTATÁSOS REGENY

WM.

43.

Tóth Zsiga mint mindig, ezen a reggelen is a megszokott időben, hajnalban kelt. Ellátta az állatokat, aztán fát hasogatott a fészerben. Nem mintha szükség lett volna rá, hiszen az elmúlt héten elegendő fát bekészített anyjának az ünnepekre, csak kedve szottyant egy kicsit megmozgatni az izmait.

Egy különösképpen vastag hasáb, jó göcsörtös akác, alaposan próbára tette az erejét, de a türelmét is. Egyre dühösebben lendítette feje fölé a baltát, s amíg lecsapott vele, a foga közt sziszegte:

— Az anyád! Nem fogsz ki rajtam, te nyavalyás!

A nagyfejsze lapja beékelődött két hatalmas csomó közé. Zsiga egyre dühösebben sújtott a tőkére a fokával lefelé fordított, fahasábba szorult baltával. Egészen beleizzadt. Egy szusszanásnyi ideig megpihent, hogy aztán új erőre kapva újra nekilásson. Ledobta ujjatlan bekecsét, inge ujjába törölte gyöngyöző homlokát, s két tenyerébe köpve megmarkolta a baltanyelet. Amint a balta lapjához "nőtt" hasábot nagy lendülettel csapkodta a tőkéhez, növekvő jókedvvel, ritmikusan skandálni kezdte József Attila Favágójának refrénjét, amit valamikor régen, még gimnazista korában Zircz tanár úr sulykolt bele:

"Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz!

Ne sziszegj minden kis

szilánkhoz..."

Az utolsó szótagra feloldódott a varázslat: a konok akác, édeskés mézszagot árasztva, kettéhasadt. A két félhasábot Zsiga könnyedén aprította kisebb darabokra. Aztán rendet tett a fészerben, még a forgácsot is fölsöpörte, és vállára vetett bekecsével, kackiás léptekkel indult befelé a házba. Sugárzott róla az elégedettség. Füttyös jókedvétől kékebb lett fölötte a tavaszi ég, még a galambok is szerelmesebben burukkoltak a háztető nyergén.

Zsiga jókedvét nem lohasztotta le a böjtös reggeli sem, amelyet az anyja, mielőtt templomba ment, a konyhaasztalra készített neki. Ez anyja kikötése volt: ha már nem

hajlandó napjában csak egyszer étkezni, legalább böjti ételt egyen a nagyhót alatt.

Reggeli előtt még alaposan megmosakodott. Élvezettel csapkodta magára a jó hideg vizet a kútnál, csak úgy prüszkölt a gyönyörűségtől. A hazivászon törülköző, amivel vörösre dörzsölte csupasz felsőtestét, most is gyerekkori emlékeket ébresztett benne. Amíg reggelizett a tavaszi nagytakarítástól már most ünnepi hangulatot árasztó konyhában, felidézte magában a régi húsvótokat. Az anyja által nagypéntekre elrendelt koplalást, ami ellen az apjával hiába tiltakoztak, és a feltámadási vacsorát. Soha még olyan fölséges sonkát nem evett, mint gyermekkorában, amikor a templomból hazajöttek, s otthon terített asztal várta őket: sonka, tojás, ecete? torma és friss, anyjasütötte kenyér. És azok az öntözőhetfők! Cimboráival összebeszéltek, és mindig jó korán keltek, hogy meglephessék a lányokat. De azokat, úgy látszik, már az első kakasszó sem érte az ágyban. Nagy szégyen lett volna ám, ha valakit az öntözők ugrasztanak ki az ágyból!

Tóth Zsiga úgy döntött, a mai napot ügyes-bajos dolgainak intézésére szánja. Volt egy másik, titkos szándéka is: a községházára menet útba ejti a Petőfi utcát, mert Balogh Marival kell halaszthatatlan ügyben szót váltania. Különös gonddal öltözött, sokáig hajladozott a tükör előtt azon morfondírozva, milyen nyakkendőt kössön. Végül úgy döntött, hogy lemond róla, hiszen amióta hazaköltözött Nemeslaposra, teljesen elszokott a nyakkendőviseléstől. A haját kénytelen volt benedvesíteni, mert makrancos üstöké sehogyan sem akart engedelmeskeni a fésű regulázó kényszerének. Mire elkészült, már szálingózott a nép a templomból, s egy-ket hátitáskás gyerek az iskola felé igyekezett. Zsiga sietős léptekkel vágott át az utcán, nehogy az anyjával találkozzon. Aggodalmas pillantást vetett az órájára, és csak akkor nyugodott meg, amikor Balogh Mari házához ért.

— Csókolom, Zsiga bácsi! — köszöntek rá Mari gyerekei, akik szemmel láthatóan iskolába mentek.

— Jó reggelt! Anyátok?

— Ott van hátul, a kertben.

Zsiga betette utánuk a verőckét,

ahogyan a kiskaput, vagyis az utcai ajtót nevezték szülőfalujában. Aztán nagy lomhán elindult a kert irányába.

Úgy cammogott, mint aki ólomlábakon jár. Bánta már nagyon, hogy erre vette útját.

— Jó reggelt, Zsiga! Hát te hogy kerülsz ide? — köszönt rá egy vidáman csengő hang a kertet az udvartól elválasztó élősövény mögül.

— Hozzád jöttem, Mari.

— Aztán nem félsz, hogy szájára vesz a falu?

— Nem ón, mert aki látott idejönni, az látni fog veled elmenni is. A kettő között meg igencsak rövid lesz az eltelt idő. Abból ugyan semmire sem futja, nemhogy olyasmire, ami miatt megszólhatnának.

Az asszony hátravetett fejjel gyöngyözve felnevetett. Huncut szemeben csúfondáros fény villant.

— Úgy látom, elfelejtetted, milyen csípős a falu nyelve. Képesek a bolhából is elefántot csinálni. De ha téged nem zavar, nekem mindegy. Hogyha útközben is elmondhatod, amiért jöttél, akkor mehetünk. Éppen indulni akartam a szövetkezetbe, csak a vetemónyt voltam megnézni, meg a spenótot a zöldcsütörtök miatt.

Zsiga zavartan nézett rá.

— Nem tudom, miről beszélsz.

— A városban már azt is elfelejtetted, hogy zöldcsütörtökön valami zöldfélének kell az asztalra kerülni?

— Tudod, Kati nem nagyon törődött az ilyesmivel. Nem szerette a konyhai munkát.

— Miért, ki rajong érte? De a főzés hozzátartozik az elethez: enni kell, tehát főzni is. Ha magát a munkafolyamatot nem is élvezem, legalább az eredmény, az elkészült étel legyen finom, élvezetes.

— Remélem, azért van olyan dolog is, aminél magát a folyamatot is élvezed, nem csak az eredményt — állt szorosan az asszony mögé, szinte a nyakába lehelve a szavakat Zsiga, amíg az bezárta maguk után a kiskaput.

— Attól függ — vágott vissza Mari a vála fölött kacér pillantást vetve a férfira, de amint találkozott a tekintetük, elakadt a szava. Gyorsan elfordult, s szinte erőszakkal menekült a rászegeződő szempár, és az erőt sugárzó férfitest bűvölő közelségéből. Szatyrába csúsztatva a kulcsot igyekezett közömbös hangon megszólalni: — Gondolom, nem azért jöttél, hogy Kati hibáit és erényeit tárgyaljuk.

18 A HÉT