A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-18 / 16. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY

Zsiga alig bírta utolérni a szapora léptekkel előresietőt.

— Várj meg, ne rohanj, az Istenért! Mari, hallod?

Az asszony lasított, s a férfi folytatta:

— A presszó óta, ha nem vetted volna észre, megragadtam minden adódó alkalmat, hogy találkozzunk. Párszor már azon voltam, hogy eljövök hozzád. Meg kéne beszélnünk egyet és mást.

— így, az utcán, egymás mellett loholva?

— Nem, nem így gondoltam.

— Nem akarok elkésni a munkából — állt meg szembefordulva Zsigával a törékeny kicsi asszony. Fehér galléros egyszerű ruhájában és szvetterében olyan kislányosan védtelennek tűnt, hogy a férfi legszívesebben a két karjába kapta volna. Meg kell őt oltalmaznom minden bajtól, hiszen annyira kiszolgáltatott, gondolta Zsiga, s valami soha nem érzett nagynagy melegség járta át a szívót.

— Mari, ón nem akarom, hogy a falu összes pletykás vénasszonya rajtad köszörülje a nyelvét. Azért jöttem most, hogy megmondjam: nagyon szívesen elmennék hozzád hétfőn, hogy megöntözzelek, de... tudod, hamar híre menne, és olyanokat is tudni vélnének, ami meg sem történt. Ha majd egyszer ráérsz, találkozzunk inkább valahol a városban, mert úgy érzem, van mit elmondanunk egymásnak.

Az asszony most nagyon komolyan

nézett vissza rá. Szomorú tekintetéből kimondhatatlan hála sugárzott a férfi felé, aki megrendültén állt, szinte földbe gyökerezett a lába.

— Köszönöm — mondta alig hallhatóan Mari. Suta, félszeg kis mozdulattal megérintette a férfi karját, és elsietet a szövetkezet irodaépülete felé.

— Lányok, négy napig csak lustálkodunk! — csapta le táskáját az előszobában Éva.

Az anyja és a lánya, akik a konyhából dugták ki fejüket a harsány kiáltásra, csodálkozva néztek rá. Máskor Éva fáradtan jön haza a tizenkét órás műszak után, most'meg sugárzik a jókedvtől.

— Mi történt? Mi van veled? — kérdezték szinte egyszerre.

— Négy napig nem megyek munkába. Hát nem nagyszerű?! Az iskolában is szünet van, végre igazi húsvótunk lesz! Vacsoráztatok már?

— Már el is felejtettük. Csak a film miatt itthagyott mosogatnivaló e/nlókeztet rá — mondta Zsófi. — Éhes vagy, eszel valamit?

— Nem, köszönöm, csak egy teát innék. Van valami a tévében?

— Mostanáig tévéztünk nagymama szobájában. Ebben a pillanatban jöttünk ki mosogatni.

, — Ho^y telt a napod? — kérdezte Évát mar a konyhában az anyja.

— Nagyon jól, mert állandóan arra gondoltam, hogy négy egész napig

szabad leszek. Már el is terveztem, mit fogunk csinálni.

Amíg a lánya és az anyja elmosogattak, Éva kezet mosott, s az időközben felforrt vízzel bodzateát forrázott magának. Esténként általában ezt ivott, vagy hársfateát. Mézzel édesítette, s azt állította, hogy nyugodtabban alszik tőle.

Az asszony csendben kortyolgatta a teáját. Csak akkor szólalt meg, amikor nagymama és unokája dolguk végeztével helyet foglaltak mellette a konyhaasztalnál.

— Szóval holnap addig alszunk, ameddig csak bírunk. Reggeli után elmegyünk sétálni, s közben megnézzük az útba eső összes templom Jézus-sírját. Ugyanúgy, mint kiskoromban.

— Kiskorodban füstölt halat ettünk ebédre — szólt közbe az anyja.

— Most is azt eszünk. Legalábbis mi ketten, Zsófival. Még a hét elején vettem füstölt halat meg savanyú halat is. Ha adsz nekünk hozzá a magad diétás ebédjéből egy kis pitypangvagy tyúkhúrsalátát, fölséges ebédünk lesz.

— Tehát holnap sétálunk. És szombaton? — kérdezte Zsófi.

— Szombaton sütünk, és megfőzzük a sonkát.

— Rendicsek — bólintott a lány egyetértése jeléül. — De sokat kell ám sütnünk, mert végül Fanni néni mégis beleegyezett, hogy hétfőn Orsi nálunk várja az öntözőket. Már vasárnap este eljön és itt alszik, ha Rasztyo bácsinak sem lesz ellene kifogása. Zsuzsa és Timi is idejönnek, de ők csak reggel, ők valami sós rágcsálnivalót is hoznak.

— Mennyi sonkát vettél, Évikóm? Elég lesz az ennyi gyereknek?

— Elég, persze, ne félj anyám, még marad is! Akkor hát szombaton sütés-főzés, másnapra is, hogy vasárnap délelőttre csak a tojásfestés maradjon. Ebéd után meg elmehetnónk a Galériába, megnézni a Kassák-kiállítást.

— Oké! Hétfőn meg velem együtt várjátok a locsolókat — nevetett Zsófi.

— Vén virág vagyok ón már, engem nem kell locsolni. Jobb lenne — mondta a lányának és az unokájának Kovátsnó —, ha azokat ti, fiatalok várnátok. Én addig elmegyek sétálni. Biztosan hozzád is jönnek öntözők, Évikóm.

— Az ón régi öntözőim — sóhajtott Éva — mipd külföldön vagy vidéken vannak. Újak meg nincsenek. És valahogy nem is hiányoznak.

(Folytatjuk) Fotó: Könözsi

A HÉT 19