A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-18 / 16. szám
INTERJÚ Heten mint a gonoszok Mert bizony szinte hihetetlen, de csak ennyien vannak annak a szerkesztőségnek a munkatársai, amelyik Budapest szívében, a nagy mesemondó, Jókai Mór szobrának a háta mögött bújik meg. A hely talán annyiban stílusos, hogy tulajdonképpen ők is mesét mondanak, ezek azonban valós mesék, és valamennyi storyban ott bújkál a pletyka örökifjú ördöge. Ugyanis a pletykával is úgy vagyunk, mint sok más emberi gyarlóságunkkal: tagadjuk és imádjuk. Aki eddig még nem találta ki, annak elárulom, hogy a Szuper pszt! című legújabb magyar pletykalapnál jártam. A lap felelős szerkesztője, az ízes pletykák atyja, Kemény György, miután bemutatkoztam és elmondtam, honnan jövök, nagyon barátságosan azonnal a rendelkezésemre állt. Bemelegítésül megjegyezte, hogy alig egy hete járt Komáromban színművészünknél, Boráros Imrénél. A lapot hét ember szerkeszti, írja és adja ki kéthetente csütörtökön. Kemény úr büszkén mutatja a 10. számot, amely az eddigiekhez képest sokkal jobb minőségű papíron, élénk színekben pompázó külalakkal igazán tetszetős. És ami a mostani helyzetben szinte csoda, a 38,50 forintos ár ennek ellenére nem változik. — Magyarországon utoljára a harmincas evekben volt egy pletykalap "Társadalmunk" címen, amelynek a főszerkesztője egy országgyűlési képviselő volt. Ez a lap főleg abból élt, amit nem írt meg. Az emberek azért fizettek, hogy ne írják meg a róluk szóló pletykákat... — Öt évtizednek kellett ahhoz eltelni, hogy Magyarországon új pletykalap indulhasson, hiszen ezt a műfajt az úgynevezett "szocialista újságírás" elképzelhetetlennek tartotta. A Szuper pszt! most a legnépszerűbb magyar pletykalap. Pletykakerületünk elsősorban a színházi élet és a politikai világ színpada. Nálunk is szívesebben olvasnak az emberek ilyen "könnyed" dolgokat, mint politikát, szeretnek csámcsogni mások magánéletén, szívesen olvasnak intim dolgokat híres emberekről. Nem könnyű ez a műfaj, hiszen a pletykák megszerzéséhez igen komoly kapcsolatok kellenek, de szerencsére mindenki szívesen "mesélget" másokról. Mi mindig hangsúlyozzuk, hogy egy pletykalap nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy valótlanságokat írjon. A hazugságokat meghagyjuk a politikai napilapoknak. — Bizonyára nem mindenki veszi szívesen, ha írnak róla. Gyakoriak a perek? — Semmivel sem volt több perünk, mint bármely más szolid polgári lapnak, hiszen az állításainkat nem tudták cáfolni, legfeljebb csak szavakba tudtak belekötni. Az eltelt két év alatt két vesztett perünk volt. — Szakmai titok, hogy melyek voltak ezek? — Nem titok. Egyrészt Gobbi Hilda örökösei pereltek, másrészt egy kaposvári színész nyert ellenünk pert annak ellenére, hogy a leírt történet igaz volt, csak ehhez be kellett volna idéztetnünk egy orvosnőt, aki viszont az orvosi titoktartás miatt nem szerepelhetett tanúként. Ezenkívül háromszor megverettók a főszerkesztőt, de ezután ez aligha fordulhat elő a jövőben, mert a szerkesztőség tagjaira testőrök vigyáznak. Egyébként bennünket veréssel sem tudnának leszoktatni a pletykálkodásról. — Hogyan szerzik be az információkat? Vannak informátoraik? — Nincsenek. A legtöbbször mi magunk járunk utána, de a színészek is gyakran szeretnek pletykálni... Kemény úr mindenről nyíltan, egyenesen beszól. Azt sem titkolja, hogy a külföldi híranyagot nyugati lapokból csemegézik és fordítják, de ezek a szenzációk csak a lap terjedelmének töredékét alkotják. Maximális gondot fordítanak viszont arra, hogy a magyar olvasókat belterjes hazai és persze minél zaftosabb pletykákkal lássák el. A következő kérdéseket jellegüknél fogva félve teszem fel, így aztán meglep a válaszok természetessége. — Elárulná, mely színészek a kedvenceik, kik "szerepeltek" legygyakrabban? — Nincs ilyen, hogy leggyakrabban. Mi szeretjük a színészeket. Akad viszont néhány, akiket kifejezetten utálunk, de nem azért, mert rossz színészek, hanem mert emberileg nem sokra becsüljük őket. — Mondana kőnkért neveket is? — Ilyen például Polgár László operaénekes, aki alig lép fel Magyarországon, sokszoros milliomos, de ugyanakkor nagyon pónzóhes. Benedek Miklóst nagyképűsége miatt nem szeretjük, Verebes Istvánt meg azért, mert ugyan szeret másokat kritizálni, de ő maga nem bírja a kritikát, a bírálatot. — Gondolom szívesebben beszél a kedvencekről... — A kedvenceink Lehoczky Zsuzsa, Oswald Marika, Gábor Miklós, Psota Irén, hozzá éppen a napokban készülök. Kállai Ferenc és Tiboldy Mária is nagyon szimpatikusak. — Valahol olvastam, hogy vannak művészek, akik azt tartják, mindegy hogy mit, csak írjanak róluk. Örülnek, akik bekerülnek a lapjukba? — Sokan örülnek, végtére is nagyon népszerű lap vagyunk. Sokan viszont félnek tőlünk, de hát azoknak, akik tehetségesek és szerények, nem kell félniük. Azokat nem bántjuk. — A kedvencek között felsorolt művészek szinte valamennyien a korosabbak közé tartoznak. Talán nem szeretik a fiatalokat? — Ez távolról sincs így. A fiatalokat is nagyon szeretjük. Például Eszenyi Enikőt az ebekig magasztaltuk, olyan jó színésznőnek tartjuk. Egyébként is az a célunk, hogy a fiatal tehetségekre felhívjuk a figyelmet. — Sokat beszéltünk másokról. Mondana valamit főszerkesztő úr saját magáról is? — Úgy kerültem a pletykalaphoz, hogy Magyarországon ón voltam, aki megírta az első könyvet, amely még a pártállam idején jelent meg Vegh Antalról, akit a rendszer a tenyerén hordott. Ez a könyv lerántotta a leplet az igazság bajnokaként szereplő íróról. Jellemző, hogy az "Ez a Vógh" című könyvet maga Vógh Antal még a megjelenés előtt betiltatta, talán ennek köszönhető, hogy a tiltott gyümölcsöt napok alatt 150 000 példányban elkapkodták. — Nincs véletlenül egy csehszlovák vonatkozású pletykája? — De igen. A legújabb nyilatkozatai szerint Vegh Antal Szlovákiába készül letelepedni, de nem tartjuk valószínűnek, hogy be is váltja ez a "fenyegetését". — Nem szokták megfenyegetni a családfát? — Nem. A fiam szintén itt -dolgozik a szerkesztőségben mint olvasószerkesztő. A felesegem nem szakmabeli, ő csak privát pletykál otthon a szomszédokkal. Lejegyezte: BEKE ISTVÁN 6 A HÉT
