A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-18 / 16. szám
/ AZ IDŐ ÁRKAI TÉRKÉP-TÁJ közül 2005 után 92 marad, ebből 23 férfi (25 %). Figyelemreméltó, hogy például a matematika szakosok átlagéletkora 46,56, a kémia szakosoké pedig 49,08 óv. A 12 kémia szakos közül 8 túl van az 50. életévén, a többi nagyon közel van az 50-hez, egy 25 éves kolléganő "menti" az átlagéletkort. Ha összehasonlítjuk ezt a statisztikát más, nemzetiségileg vegyesen lakott járás adataival, hasonló eredményre jutunk. Mindenképpen megoldást kell találnunk, s nem valamikor a jövőben, hanem azonnal, hiszen máris késésben vagyunk. Az ideális megoldást egy önálló magyar felsőoktatási intézmény létrehozásában látom, mely nem valamiféle irányelvek, hanem a valós szükségleteknek megfelelően képez pedagógusokat, s más humán értelmiséget is (könyvtárosokat, újságírókat, népművelőket stb.). Addig azonban, amíg ez meg nem valósul, áthidaló megoldásként több lehetőség is kínálkozik: — Az SZMPSZ által javasolt levelező tagozatok létrehozása (Dunaszerdahelyen, Komáromban, Kassán) a Nyitrai Egyetem Pedagógiai Kara keretében, ahol elsősorban óvónők, nevelők nyerhetnének képesítést az alapiskolák alsó tagozatára. — Magyarországi tanítóképző (tanárképző) főiskolák kihelyezett konzultációsközpontjai Szlovákia néhány városában, ahol helyi és magyarországi vendégtanárok oktathatnának. A vizsgákat a hallgatók a magyarországi felsőoktatási intézményekben tennék le, s ott kapnának diplomát is. Mivel sok óvoda és napközi otthon szűnt meg az utóbbi időben, a munka nélkül maradt óvónők és nevelők (teljes fizetés mellett tanulhatnának) e rekvalifikációs program segítségével részben pótolnák a tanítóhiányt. — Olyan szerződés Magyarország és Szlovákia Oktatásügyi Minisztériumai között, mely lehetővé tenné, hogy néhány évre (akár magasabb fizetés ellenében) magyarországi vendégtanítók pótolják a hiányzó pedagógusokat alapiskoláinkban. — Az MPP által kidolgozott Nemzetiségi Kultúrák Kara a Nyitrai Egyetem keretében látszólag szép, jövőbe mutató tervezet, de meggyőződésem, hogy megvalósíthatatlan. A Pedagógiai Kar szenátusa eddig is elzárkózott az önálló Magyar Pedagógiai Kar koncepciójától, s mivel lehetetlen azonos feltételeket biztosítani az anyanyelven történő oktatáshoz minden nemzeti kisebbség számára, lesz ok az elutasításra. Felesleges tovább sorolnom az ötleteket. Biztosan van orvosság az égető pedagógushiány kezelésére, ehhez csak jóakarat szükségeltetik. Jóakarat az Oktatásügyi Minisztérium, a Nyitrai Egyetem szenátusa, a politikusok részéről. Én csak reménykedhetek, hogy nem kell majd egy-két év múlva arról számot adnom, hogy tanítóhiány miatt újabb magyar iskolák csukták be kapuikat Szlovákiában. DOLNÍK ERZSÉBET 3. Mintha a mesék árnyékában állnók: az idő visszafelé kezd kiteljesedni. A havazás elcsituiásával — melyik időben a sok közül? — látom apámat, ahogy a padlásról lehozza a "varjúvasat", s ahogy a konyha ablaka előtt álló asztalon a letört kukoricacsővégeket igyekszik fölerősíteni a "varjúvas" peckére. Fontos, precíz munkát igényel a kukoricacsővégek fölerősítése, mert ezen múlik a varjúfogás sikere vagy kudarca. Más alkalommal a kukorica helyett félig feltört dió kerül a varjúvas peckére, esetleg — disznótorok idején — egy darab húscafat, zsiger, zsírgöb vagy a pörzsöléskor megégett bőrdarab. Valahány csalétek kedves a varjak számára. Főleg nagy hó s kemény fagyok idején. Aztán — ahogy fogy a délelőtt — felkerekedünk az ismert varjújárta helyek irányába. Majd a kiszemelt "vadászterületen" apám — milyen fiatal még! — felállítja a csapdákat. A frissen esett szűz hótakarót egy szakajtókosárnyi területen kimélyíti, a felhúzott-felpeckelt "varjúvasat" a mélyedésbe helyezi, utána nagyon óvatosan befedi a porhóval, hogy a vasat ellepje mindenhol a fehér kristályözön, de úgy, hogy a pecekre erősített csalétek messziről is látható legyen. Ezután következik a hosszú-hosszú várakozás. Valamely szénaboglya, szalmakazal vagy testesebb akácfa törzse mögé kuporodva. Azzal a mesebeli szándékkal és hittel, hogy a várakozásban magunk is fatörzzsé, szénaboglyává, szalmakazallá válunk. Láthatatlanokká leszünk, felismerhetetlenekkó. így eggyéválva a tájjal — immár a tór-kóp-tájjal is — azt hiszem ott — itt? — kaptam az első komoly leckét a kitartás szükségéről. A vakítóan fehér hósíkok napsugarakban felbontott aranyredőzetei mentén, amelyek felett ólomnehéznek tűnő méltósággal — és méltóságban — vitorláztak a varjak, meg a csókák hadai. Szellemseregek: Mátyás urunk égreszállt egykori vitézei suhogtak elő az égalj messzességéből, akárcsak estidőben Szabó szüle szavai, amikor felvette a mese láthatatlan fonalát, s gombolyította-terelte a végtelen tér ormain és lejtőin át a legyőzhetetlen igazság birodalmának irányába. S amíg ebben a kettős állapotban hol a végtelen csend, hol a mesék igazságtévő birodalmában kalandozott a képzelet, az éhes varjak és csókák a felállított csapdákon lévő csalétkek felett keringtek, kételkedve és bizalmatlankodva. Aztán végül akadt egy két bátrabb közöttük — vagy nagyon éhes —, amelyik lehuppanva a hóra, óvatos szemlét tartott. Nyilván tetszett neki a hóból kikandikáiókisárgálló kukoricacsővég, s az is bizonyos volt, hogy riasztotta a csapda körül általunk letaposott hó látványa. De nagy úr az éhségl A kíváncsiság pedig feloldja a kétkedést, az óvatosságot és egyszer csak villámgyors vágással a varjú csőrével odacsap a kukoricacsalétekhez, s a csapás erejétől kioldótó pecek betetőzi igyekezetünket. A vascsapda két összecsapódó szárnya eltörte a varjú nyakát. A törött nyakú madár egy ideig még csapdosott szárnyaival, felverve a porhó kristályait, aztán csend lett, mintha mi sem történt volna. De az a pillanat mozdulatlanná dermedt, képpé; itt áll ma is előttem — bennem! — s egy árnyalatnyit sem halványodott. Fekete-fehér grafikává lényegült át, mondhatnám a tragédia szinonimájává, de úgy, hogy ez az egész mégsem tragédia. Hogyan is lehetne az, amikor ez már vadászat volt?! Igazi vadászat, s a zsákmányolás izgalmát és örömét adta. Azon túl pedig — másnap — a jóízű varjúlevest. Mert a varjú ehető; ha fiatal, húsa vetekszik a galambéval... Azonfelül pedig: szabad préda volt. Nem úgy, mint a fogoly, a fácán, vagy a nyúl, bár azokat sem vigyázták különösebben, csakhát az utóbbiak a vadászat szempontjából nemesebbek voltak. Már ha nemesnek mondható az, amiből ezernyi akad, s ami hétköznapi is, meg közönséges is. Az estéli verebészések után a csapdával való varjúzás a vadászat izgalma mellett vagy azzal párhuzamosan új minőséget is jelentett, s főleg azt, hogy ide nem kellett a csapat. Szinte már ketten is sokan voltunk hozzá. Mert a kitartó türelem mellett vagy azzal párhuzamosan az önálló döntések felelősségét és mindenkori vállalását is megkövetelte az embertől. Persze úgy, hogy — akkor — ennek súlyát egyáltalán nem éreztem. Még később sem, amikor már mindezt apám nélkül, egyedül űztem, mert — a háború javában állt és dúlt már —, neki Verecke felé irányították a századát, visszafoglalandó az óhazát és megvédeni a Kárpátokon innenit. (Mint tapasztalhatjuk, küzdelmük és áldozathozataluk hiábavaló volt.) Ám e nagy küzdelem éveiben — aminek lényegét öt—hat évesen nem is értettem, sőt: nem is érdekelt különösebben — elnyertem a magány és a szabadság kettős sugárzásának semmivel össze nem hasonlítható szépségeit. Ekkor kezdett kitágulni és kitárulni előttem az a tér, s az a táj, amely változásaiban is változatlanul áll az időben és bennem. A délre, Dunára néző homokos lankák az akácerdőkkel, a dülőutak, a füzes órhátak... Ismerni ezt a titkos mindenséget! Tudni, hol költ a vadkacsapár, merre fészkel fogoly, fácán, melyek a biztos nyúlcsapások — a huroklerakás miatt —, s hogy hol a lakott üreginyúl-kotorékok... Látni, kózbevenni, megtapogatni, birtokba venni azt az egészet, hogy megmaradjon valamiképpen. Igazából csak ma értem e birtokbavétel lényegét, amely valamiképpen abban áll, hogy az egész újra és újra elosztható, s mégsem apad el soha. GÁL SÁNDOR A HÉT 5
