A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY ros-fehér-zöld álmaimat. Ezzel bántott meg a leginkább, de már túltettem magam rajta. Hagyjuk, ne beszéljünk róla... — Kiástátok a csatabárdot? — Szó sincs róla. Egy kicsit összevesztünk, utána bocsánatot kórt, és azt mondta, hogy nem egészen ért, de végül is nem dönthet helyettem. És aztán megint elutazott Bécsbe. Nekem meg egész héten az jár a fejemben, hogy...hogy... — ... imádod — egészítette ki Karcsi. — "Csak" szeretem... — És meg tudnád csalni? — Hogy jön ez ide? — kacagott fel Fanni. — Mondjuk velem — kacsintott Karesz. — Óh, te buta. Te a barátom vagy! Anyád helyett anyád vagyok... — Azt talán mégse... — Karcsikám, egyenlítsük ki a számlát és menjünk. Attól tartok, hogy miután telefonon megbeszélek két fontos találkát, szokásomhoz híven hazamegyek cikket írni. Holnap reggel ha cigánygyerekek potyognak is az égből, le kell adnom, mert be van tervezve az anyag. o o o Fanni elhatározta, hogy mielőtt hazamegy, benéz még a vásárcsarnokba. Jó lenne egy-két kiló almát venni Orsinak, a saját termésükből néhány nyomorult, aszott alma van már csak a kamrában. Ha nem fájna a lába, gyalog menne a Centrál piacig, mert gyönyörű az idő. Tegnap esett, a selymes tavaszi szellő a száraz városi port nem kavarta még el a friss, lágy levegővel. Fanni szívesen sétált volna egy nagyot, de végül is sietett. Felkapaszkodott hát a villamosra, letelepedett az egyik ülésre. Akkor lett figyelmes az előtte ülő idős férfira. Először hirtelen nem tudta, honnan ismeri. A sűrű kefehajú ősz ember sokat változott. Fanni mégis felismerte kissé dülledt, égő fekete szeméről, kövérkés, zömök termetéről. A férfi nem vette észre, pedig ott szállt ki, ahol Fanni, aki — bár ugyanoda igyekezett, ahová a férfi — nem vegyült el a tömegben, hanem a nyomába szegődött és követte. "Igen, ez ő. Klári apja” — gondolta magában. "Hát él még?" — kérdezte önmagától. "Miért ne élne, azért, mert a te apád már régen meghalt?" — válaszolt magának rögtön. Fanni négy évig ült Klárival egy padban a gimnáziumban. A legjobb barátnője volt. Okos, szép és nagyon sovány. Olyan sovány, hogy szinte rogyadozott alatta hihetetlenül vékony lába. Elválaszthatatlanok voltak akkoriban. Klári pozsonyi volt, így otthon lakott, de délutánonként eljárt hozzá az intrire matekozni. Klári zseni volt matematikából, ám érdeklődött az irodalom iránt is. Talán volt benne egy kis stréberség is, de Fanni ezt másként fogta fel, mint a többiek az osztályban. Ö tudta azt, hogy Kláriban abnormális kötelességtudás munkál. Plusz akarat és szorgalom. Igazi, önmagától való tehetsége csak a matematikához volt. Ám a többi tantárgy már gyerekjáték, egy kis szorgalommal meg lehet tanulni. Fanni hét közben, iskola után sokszor megfordult Bíró Klárióknál, akik a város szóién laktak egy komor bórház második emeletén. Kétszoba konyhás lakásukban hatan szorongtak. A négy gyerek közül Klári volt a legidősebb, s az egyetlen lány. A szülők — a Csallóközből felkerült nincstelen parasztcsaládok ivadékai — az évek során igazi proletárokká lettek. Mindkettő gyári munkás volt. Ami a faluhoz kötötte még őket: a nagyszülők, s a tájszólás, amely olyan furcsán és idegenül hatott a jellegtelen és szürke bérházban. Fanni csak évekkel később azonosította azt a hideg, szinte vibráló szomorúságot, amely a család egész létét áthatotta. Amikor József Attila verseit olvasgatta, tanulmányozta behatóbban már az egyetemi évei során, igen, akkor kerítette hatalmába az az érzés, amit Klárióknál öntudatalnul, azonosítatlanui megismert. Náluk még a vidámság is tragikus volt. Klári anyja a vézna, halottsápadt, szülésektől, munkától és gyermekneveléstől elgyötört aszszony örökké sopánkodott, kiabált, s mindenért Klárit lódította. Az öreg — Fanni akkor azt gondolta százezer éves, pedig csak negyven volt — mindig nyájas és szívélyes volt, ám mosolya mögött órthetelten katonás szigor lappangott. Egyszer bizonyítványosztás után Klárióknál kötöttek ki. Az öreg Bíró megnézte lánya kitűnő bizonyítványát, s csak ennyit mondott: "Jól van". Alig fél óra múlva kiderült, Klári reggel nem vett kenyeret. Fanni megdöbbent, amikor ezért a semmiségért az ó szeme láttára Klárinak az öreg egy akkora pofont kent le, hogy megpördült a feje. És Klári nem tiltakozott, nem sírt, nem jajgatott, csák dacosan összeszorította a száját, s így maradt akkor is, amikor az öreg már kiment a szobából. Nemsokára egy szép napon Klári anyja meghalt, s a lánya lett a család legfontosabb támasza. El kellett osztania a munkát, hogy létezni lehessen. S ugyanolyan pofont helyezett el ő is az öccse arcára hasonló, Fanni megítélése szerint bagatell dologért. Aztán negyedikben Klárinak udvarolni kezdett egy szlovák srác. Haja — az akkori divatnak megfelelően — a hátát verte, kopott farmert hordott, és a kezefejót hatalmas tetoválás "díszítette". A lányok véleménye az volt, hogy Klárinak szakítania kell ezzel az alakkal, de ő nem tette meg. Családi okokra hivatkozva hónapokat hiányzott az iskolából, s az érettségit is az estisekkel tette le. Üzentek neki, de a bankettre már nem jött el. Fanni több levelet írt neki, de ő nem válaszolt. Felkereste, de már nem laktak ott. Eltűnt, szertefoszlott talán még az emléke is... talán... Valaki az osztályból évek múlva találkozott az egyik öccsével: üzent neki, jelentkezzen. Nem tette meg. És most, huszonöt óv múltán egyszercsak belebotlik az öregbe. — Bíró bácsi! — kiáltott rá Fanni. — Meg tetszik ismerni? Fanni vagyok... Mi van... Klárival? Hol ól, hol lakik, miért nem jelentkezett eddig? — Nem tudod? Klári meghalt. , (Fqlytatjuk) FOTO: PRANDLSÁNDOR A HÉT 19
