A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY Fanni fél ötre állította be az ébresztőórát. Arra gondolt, ha korán felkel, reggel nyolcra-kilencre csak elkészül a tervezett cikkel, amelynek a megírását kétszer is elhalasztotta. Azzal azonban nem számolt, hogy éjjel nyugtalanul fog aludni. Az operált lábában a combnyak tájékán minden mozdulatra szinte csikorogtak a csontjai. Mintha egy egér rágná be magát a húsába egész a csontjáig. Először hasra fordult, aztán oldalra, a fájós combját szorítva maga alá, végül a hátán kötött ki, térdét a melléig húzta fel, ez sem segített. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, állva masszírozta végig a combját. Kitapogatta a legfájdalmasabb pontot, s az ujjával erősen nyomni kezdte. Ez valamelyest segített, de nem sokáig, végül úgy döntött, bevesz egy Acylpyrint, s megpróbál elaludni. Majdnem kettő volt, amikor elszenderedett. A hajnali felkelésből persze semmi sem lett. Az ébresztőórát nem hallotta, s Orsi is majdnem elkésett miatta az iskolából. Úgy döntött tehát, hogy megpróbálja a lehetetlent, a zajos Esti Szóban írja meg a cikket. Tíz után szállingóznak a kollégák, reggel még talán van esélye egy kis nyugalomra. Tévedett. Fél kilenckor már Karesz is bent volt a szerkesztőségben, Sárkány Tünde a gépet verte párnás ujjaival, s amint meglátta Fannit, köszönés helyett odavetette: — Pusztaszeri holnapra értekezletet helyezett kilátásba. Tudsz róla? — Most már sajnos igen, le sem tagadhatom. Még jó, hogy nem mára tervezte, mert sok a dolgom — mondta, pedig már akkor sejtette, hogy ebben a zajban egy sort sem fog tudni leírni. Mégis nekilátott. Háromszor kezdett bele az első mondatba, s amikor a harmadik papírgalacsint dobta be a papírkosárba, az addig a kézirat olvasásába mélyedt Karesz hátrafordult: — Mi történt Fancsa? Ma tévedésből Sárkány Tündét szállta meg az ihlet? Majdnem füstöl az írógépe, úgy veri... Mivel Fanni nem válaszolt, Karesz felállt, hogy jobban szemügyre vegye. — Sápadt vagy, Fannika! Rosszul nézel ki. Karikás a szemed, s mintha lefogytál volna. Csak nem vagy beteg? Fannit egy kicsit zavarba hozta Karcsi megállapítása, de el kellett ismernie, hogy igaza van. Sebtében előkaparta a retiküljéből a tükrét, az ablak felé fordult, és belepillantott. Sápadt, fáradt arcba ágyazott két nagy sötét mandulaszem pillantott vissza rá, alatta mély árok, Nem lepődött meg. Tükör nélkül is tudta: rosszul néz ki. De miért? — Gyere, igyunk meg egy kávét, hátha segít rajtad — indítványozta Karcsi. A Pepita presszó az Esti Szó tőszomszédságában "üzemelt" reggel nyolctól este tízig. Földrajzi elhelyezkedése révén vált az Esti Szó szerkesztőinek törzshelyévé, hiszen még télvíz idején sem kellett felöltözni, vékony felöltőben, ruhában is át lehetett lépni a szerkesztőségből a Pepitába. A presszó nem volt túl nagy, elsősorban talán ez adta meg a varázsát, no meg hangulatos belső kiképzése, a szeparénak is beillő kis boxok intimitása, a diszkrét megvilágítás, az elérhető árak és az ismerős pincérek. A presszó hivatalos megnevezése nem a Pepita volt, hanem Presso Orava, de a magyar törzsvendégek csak Pepitának hívták. Nevének születése még az ötvenes évekre datálódik. Ágoston tata mesélte, hogy egy időben — amikor még nem volt ilyen elegáns a presszó, s nem is presszóként, hanem kiskocsmaként szuperált — pepita abroszok díszelegtek az asztalokon, s ebből származott a későbbi "ragadványnév". — Laci! Két kávét kérek... és hozzon még két becherovkát is — szólt oda Karcsi a pincérnek. — Kávéról volt szó — tette hozzá halkan Fanni. — Szóval Fannikának mostanában nem megy a cikkírás. Vajon miért nem? Csak nincs szerelmi bánata? Talán nem szereti őt eléggé az ő utolérhetetlen Rasztyokája? Fanni erre a süket szövegre félreérthetetlen grimaszt vágott. — Hülye! — tette még hozzá kissé nevetve, kissé bosszúsan. — A múltkoriban jött egy levél az egyik "öregotthonból". Tudod...hiszen te is olvastad. — Igen, igen...már emlékszem. — Pusztaszeri rám bízta, hogy nézzek utána. Szabályos nyomozást folytattam a levél alapján, hogy a szenilis és magatehetetlen öregektől tényleg kicsaltak-e az otthon alkalmazottai egy-két értékes dolgot, aranytárgyakat, esetleg bankkönyveket. Úgy érzem, keveset tudtam meg, nem eleget egy cikk megírásához. Nem volt elég támpontom az ügy kibogozásához, hisz tudod, hogy a levél névtelen volt. — A névtelen leveleknek a szemétkosárban a helyük. Ezt Pusztaszeri is tudhatná... — Karesz, ez nem mindig ilyen egyszerű és egyértelmű. Még ma is, meg holnap is előfordulhat, hogy XY nem meri aláírni a nevét, de lényegében igazat ír. Mégis... ha felfedi magát, sokkal egyszeSZERDAHELYI TAMÁS rűbb a dolgom, mert szembesíthetem őt is meg a véleményét is a kritizált személyekkel, de így csak sötétben tapogatózom. Kérdezek és sokan válaszolnak, de nem tudom, mennyire járok közel az igazsághoz. Alaptalanul senkit sem szeretnék megvádolni. Sötétben csapokodni nem lehet, de hogy ebben az otthonban nincs minden rendben, az biztos. — Nézd Fanni, írd meg a cikket a legjobb belátásod szerint. Nyilvánvaló, hogy az, amit eltitkoltak, úgysem lehet benne... Legfeljebb még egy levél érkezik majd, s lehet, hogy akkor okosabb leszel... Jegyezd meg jól: egy kisvárosban nincs titok. Még azt is meg tudják mondani, holnap mit fogsz ebédelni. — Ezt észrevettem... Tudod én egy kis faluban nőttem fel, s mindig az volt a vágyam, hogy városban éljek. Nevetséges, de Pozsony túl nagy nekem. Nincs meg az intimitása. Mi magyarok szinte elveszünk benne. Úgy gondoltam, boldog az, aki kisvárosban élhet, ahol mindenki ismeri egymást. Köszönnek neked a pékségben meg a trafikban, megkérdezik, hogy van a férjed meg a gyereked... Amióta azonban hosszabb időn át voltam kénytelen emiatt az ügy miatt ebben a kisvárosban kóvályogni, hálát adok istennek, hogy Pozsonyban lakom. — Ha nem találkozol Rasztyoval, lehet, hogy éppen e kisváros lakója lennél... Fancsa! Tulajdonképpen miért éppen egy szlovákhoz mentél feleségül? — Miért? — nyitotta tágra a szemét Fanni. — Mert a macska szőrös! Hülye kérdéseid vannak. Azt hittem, ilyesmi a te felvilágosult agyacskádban meg sem fordulhat. — Hülye vagyok! Ne haragudj. De mondd már! Köztetek soha nem volt emiatt összetűzés? — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de most már ismerjük egymást annyira, hogy tudjuk a másik esetleges megjegyzése sohasem rosszindulatból vagy gyűlöletből, hanem féltésből fakad... Egyébként most is megbántott egy kicsit, de túltettem magam rajta, mert tudom, hogy végsősoron nem akar rosszat, s ő sincs fából, ő is csak hús-vér ember... Képzeld, állást szerzett nekem Becsben... azt akarta, hogy egy két évre hagyjam itt az Esti Szót... de kérlek, ezt ne említsd senkinek a szerkesztőségben... — Á dehogy, miért mondanám..? — Rasztyo nagyon jó fiú, de olyan nehezen értette meg, hogy nekem fontos a munkám meg a lap sorsa... Azt mondta, hogy havi háromezerért szövögetem pi-18 A HÉT
