A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
ELŐ MÚLT FELDMAR JENŐ Szöhésem a haláltáborból (1944—1945) 2. A pályaudvaron egy vágott pofájú rendőrtiszt irányította a haláltáborba induló marhavagonokat. Amikor a pályaudvarra érkeztünk, már tudtuk, hogy száz vagon, nyolcvan-nyolcvan személlyel, készen áll az indulásra. Egy utolsó vagont a mi részünkre tartottak fenn. Rajtunk kívül már nem sok halálraítélt mozgott szabadon, ők már mind a lezárt marhavagonok lakói voltak. Sok-sok rémülettel teli, ártatlan ember szívszorongva élte át az indulás pillanatát. Mielőtt fölszálltunk volna a vagonba, ón egy óvatlan pillanatban odébb álltam, a szenesvagonok mellé, ahol vagány pesti szeneskocsisok hányták a szenet, és máris kezembe nyomtak egy lapátot, a fejembe pedig egy olyan kormos kis kalapot. Már hajtották be a bajtársaimat az utolsó vagonba, amikor arra gondoltam, hogy ha ón Pesten maradok, mi lesz Jenő sógorommal? Ha túlélem, mit fogok mondani a drága feleségének, ha hazajönnek? Ledobtam hát a lapátot, megköszönve visszaadtam a kis karimájú kalapot, és rohantam a vagon felé, ahol csak a véletlen mentett meg, mert éppen más irányba nézett az ordító rendőrtiszt, és fölugrottam a nyolcvan személyes, túlzsúfolt vagonba. Igyekeztem helyet szorítani magamnak a szögesdróttal bevont ablaknál, és kinézve láttam, hogy rengeteg pesti asszony, lány, gyerek tolong a vagonok másik oldalán futó úton, utolsó búcsút intve a halálvonat lakóinak. Nekem úgy tűnt föl, mintha világvége volna. Minden vagont csendőr kísért. A vandál nyilas rendőrtiszt sietve indulásra kényszerítette a vonatunkat, nehogy esetleg levelet vagy bármit ki tudjunk dobni az ablakon. Indulás után a nyílt pályán vesztegeltünk, ahol már csak a csendőrök tollas kalapját láthattuk. Rövid várakozás után a vagonunk végétől odalépett az egyik kísérő csendőr, és kérdezte tőlem, hova való vagyok. Örömmel válaszoltam neki, mire azt mondta, hogy többé nem fogom látni a szülőfalumat. Persze, ez nem nagyon tetszett. A vagonban a bajtársak a vagonfenék kifűrészelését tervezték, hogy azon át talán sikerül majd megszöknünk. Én a szögesdróttal beszögelt ablakon át mindenre elszántan bámultam a semmibe, amikor a csendőr kísérő úr odahajolt az ablakhoz, és azt mondta, hogy nősülni akar, s adjak neki jegygyűrűt, hisz nekünk már úgyis minden mindegy. Én egy kicsit elgondolkodtam ezen, és mondtam, hogy nekem is volna egy kérésem: ha Győrbe érünk, legyen szíves kinyitni a vagon ajtaját, hogy szükségre kimehessünk, s a gyűrűt máris odaadom. Közöltem ezt a bajtársaimmal, s az első gyűrű az enyém volt, majd utána még jó pár aranykarika csengése zavarta meg vagonunk csöndjét, amint a báránysapkámba dobálták őket. A mi vitézünk kötélnek állt, csak azt mondta, hogy most már beszélni fog a barátjával, aki a mellette való vagont kíséri, nehogy beárulja őt; különben az is nősülés előtt áll, hát adjak neki is a gyűrűkből. Már jó későre járt az idő, jó sötét volt, hisz november 28-át írtuk, és körülbelül éjféltájt értünk a győri teherpályaudvar külső rakodójához. Most már egész közelről láttam a Dunát, és arra gondoltam, milyen jó is lenne innen megszökni és hazakerülni a kis falumba, ahol tudom, jó emberek laknak, és megmentenének. Alig álltunk tíz percig, jött a vagonkísérő csendőrünk, és óvatosan kinyitotta a vagon ajtaját. Persze, pillanatok alatt nem maradt senki a vagonban. A mi vagonunk mellett vagy tíz sor vagon állt mindenféle rakománnyal. Én már talán a hatodik vagon alatt bújtam, és vártam a sógoromat Sanyi öccsével, hogy szökjenek velem, ahogy azt az úton megbeszéltük, de nem jöttek, így én is visszamentem az undorító vagonba. Ez volt a második szökésem, amely szintén sikeres volt, csak nem használtuk ki. Ez alkalommal nagyon sokan elszöktek közülünk. Elindult a vonatunk a semmibe, sötét erdőségen keresztül zakatolt, míg másnap megérkeztünk a soproni állomásra. Muszosokkal találkoztunk, akik a városban dolgoztak, és hívtak bennünket, hogy maradjunk ott velük, ne menjünk ki Németországba. Sógorom és öccse nem mertek ott maradni. Én szívesen maradtam volna, de egyedül nem lett volna lelki erőm elhagyni őket. Az állomáson korpalevest kaptunk, ez volt az utolsó magyar ételünk. Sopronban a csendőr kísérőink lemaradtak; és német SS katonák vették át a parancsnokságot. Délután két óra lehetett, amikor elindultunk elveszejtő utunkra, Németországba. Alig értünk át a határon, egy kis állomáson kinyitották a vagon ajtaját, és szigorúan kijelentették, hogy mindenki adja le a pénzét és az összes értéktárgyat, ami a tulajdonában vein. Ezt a nyílt rablást úgy hajtották végre, hogy minden vagonhoz odament két katona, kezükben kifeszített pokrócot tartva, s oda kellett bedobnunk az értékeket. Minden szigorú fenyegetőzésük ellenére sem dobtuk oda minden értéktárgyunkat, habár azt mondták, hogy a ruhadarabjainkban úgyis meg fogják találni őket, amikor mi már nem élünk. Szerelvényünk 120—140 vagonból állt, lakóik száma 11—12-ezer. Most már nem mint emberek szerepeltünk, csak számok voltunk. Kijelentették, hogy ha valaki megszökik, úgy fog járni, mint azok, akiknek rövidesen szemtanúi leszünk. Leszállítottak bennünket a vagonról, és a latrinára kísértek bennünket, mely több száz méter hosszú, gyönge, vékony léctákolmány volt, s az idősebb bajtársak közül többen beleestek; őket a helyszínen agyonlőtték. Amit itt láttunk, az a borzalmak borzalma volt, három—négy méter magasságba úgy voltak összerakva, összefagyva, mellükön sárga csillaggal asszonyok, lányok, férfiak, gyerekek, csecsemők. Ez volt életünk legborzasztóbb látványa. Most már igazán sajnáltuk, hogy miért is nem szöktünk meg. Ezt a szörnyű látványt megtakarítottuk volna. Ezen az állomáson kettéválasztották vagonjainkat, a felük elindult egyenes irányban, míg velünk jobbra kanyarodott a szerelvény, s a vagonablakon át olvastuk az egyik állomás nevét: Kittsee — ez magyarul Köpcsény. Már gondoltuk, közeleg a szlovák főváros, de Engerauba érkeztünk, pedig ez nem más, mint Ligetfalu (Petržalka) a koronázóváros tövében. Én állandóan csak a szökésre gondoltam. Itt elhelyeztek bennünket különböző istállókban, műhelyekben, padlásokon, pincékben. Mi, vagy ötvenen, egy asztalosműhelybe kerültünk, s a földön, a polcokon, a padláson helyezkedtünk el, majd rövid időn belül megtetvesedtünk. Innen jártunk dolgozni a várostól mintegy három kilométerre levő erdőbe, ahova SS egységek kísértek bennünket, és fakitermelés volt a munkánk. Igyekeztem olyan munkát vállalni, ha nehezebb volt is, hogy a szökést elő tudjam készíteni. Ez végül is sikerült. (Folytatjuk) A HÉT 13
