A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
ÉVFORDULÓ Vándorbottal az időn át 150 ÉVE HALT MEG KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR "Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságiul lelkesítve — Körösi Csorna Sándor — bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távul a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak a lelkében." Széchenyi istván Okkal vagy ok nélkül, de gyakran hivatkozunk arra, hogy nemzetünk jelentős mértékben hozzájárult az egyetemes kultúra kincseinek gyarapításához, az emberi szellem haladásához. Bizonyítani akarván kijelentésünk igazságát máris nevek sokaságát soroljuk el, jogos büszkeséggel említve Pázmány Pétert és Semmelweis Ignácot, Janus Panhoniust és Ady Endrét, Csontváryt és Victor Vasarelyt. S rögtön kiszakad belőlünk a nehéz sóhaj: milyen kár, hogy nagyjainkat — lóvén kis nemzet fiai — oly kevéssé ismeri a világ... Van azonban valaki, akit éppúgy vall a nagyvilág, mint a magyarság: aki úgy lett "világpolgár", hogy közben mindvégig hű maradt nemzetéhez és hazájához. "Siculo-Hungarian of Transylvania" — "Erdélyi székely-magyar": ez az önjellemzés olvasható élete föművének, az 1834-ben megjelent Tibeti szótárnak a címoldalán. A fáradhatatlan, örök vándor számára a szülőföld ekkor már csak emlék; a visszatérés már csak távoli remény. Bármerre járt, bárhol ólt, Körösi Csorna Sándor mindenkor a hazaszeretet jelképeként tűnik elénk. Annak a hazaszeretetnek a megtestesítője ő, amelyről Széchenyi a fentebb idézett, alig egy évvel a halála előtt Döblingben kelt levelében ezt írta: "Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vas akarat. Vegyetek példát, hazánk nagyai és gazdagai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitog tatással!" A döblingi tébolyda lakója ezúttal is rendkívüli éleslátásról tett tanúbizonyságot: Körösi Csorna életútját, munkásságát jellemző szavai többet mondanak el, mint megannyi terjengős és hangzatos méltatás. Számunkra nem marad más, mint felidézni azt az utat, amelynél különösebbet és csodálatosabbat leginkább csak a mesék és mondák világában találunk. A hívó szó "Időutazásunk" 1784 márciusának egyik utolsó napján kezdődik az erdélyi Háromszék megye hegyektől körülölelt kis falujában, Kőrösön. Nem tudjuk pontosan, csak feltételezzük, hogy 28-át vagy 29-ét mutatott a naptár, amikor Csorna András gyalogos határőr családjába megérkezett a régóta várt kis jövevény, az első fiú, boldoggá téve az apát, aki addig csak leánygyermekeket mondhatott magáénak. A felcseperedö Sándor a helybéli iskolában ismerkedett meg a betűvetés tudományával; a kényelmetlen, rozzant padban üldögélő kisdiák nem csak éles eszével, hanem a történelem, a nemzeti múlt iránti érdeklődésével is kitűnt, szolgalma pedig egyenesen ámulatba ejtette tanítóját. Szegény család gyermekeként azonban aligha nyílt volna esélye "magasabb tudományok" elsajátítására, ha .szülei nem hallgatnak a Sándor továbbtanulását szorgalmazó tanító szavára. 1799 tavaszán már a Kőröstől igencsak messze lévő Nagyenyed híres kollégiumában látjuk viszont a nagy reményű diákot. A kollégium múlhatatlan érdeme, hogy számos szegény sorból jött fiú tanulását tette lehetővé, igaz, vállalniuk kellett a tehetősebbek melletti szolgálatot, a szolgadiákok életét. De ki ne lett volna erre Az egyetlen hiteles arckép Csornáról (Shöfft Ágoston rajza) A dardzsilingi sír képe. Széchenyi ajándéka a Magyar Tudományos Akadémiának hajlandó? A tizenöt éves Sándor nem kételkedett a "valamit valamiért" elvének igazságában, márpedig ő azok közé tartozott, akik mindent vállalnak a cél elérése érdekében. Az új diák már az első évben kitűnt felülmúlhatatlan szorgalmával és tüneményes emlékezőtehetségével. Kivételes szellemi képességei és akaratereje révén kezdettől fogva a legjobbak közé tartozott. De nem csupán tehetségével keltett figyelmet: spártai életmódja is ámulásra késztette a környezetét. A visszaemlékezők tanúsága szerint mindig a puszta földön vagy a padlón aludt; sokszor napokig nem ivott vizet s roppantul szerényen étkezett: "Hússal ritkán, nyalánkság vagy hevítő itallal sohasem élt.” Rendkívül takarékos volt, világi "hívságokkal" mit sem törődve mindent a tanulásnak rendelt alá. Akaraterejével és önfegyelmével csak tudásvágya vetekedett. "A munkát és a fáradságot bámulásig győzte" — jegyezte fel róla egyik tanára. Á diák portréján már az érett férfi vonásait láthatjuk; a nagyenyedi kollégium lakója mintha már a nagy feladatra készülődne. Felvetődik a kérdés: mikor fordult Csorna érdeklődése a nyelvészet és a magyar őstörténet felé? Mikor alakult ki benne az életét végzetszerűen meghatározó küldetóstudat? Pontos választ aligha adhatunk, az azonban kétségtelennek látszik, hogy 1807 körül — amikor deákká lett, azaz felsőbb tagozatba lépett — a huszonhárom éves fiatalember már kitűzte maga elé a megmásíthatatlan célt: Keletre, Ázsiába megy, föllelni a magyar őshazát. Ebben az időben a tudományos életben már élénk vita folyt a magyarok eredetéről: a finnugor rokonság új és sokak szemében a legkevésbé sem vonzó elméletével szemben a vélt és valódi szakértők többsége a keleti származás, a hun-magyar rokonság mellett tört lándzsát. A vitának alapvető szerepe volt a nagy elhatározás megszületésében: Körösi Csorna Sándor fogadalmat tett magának, hogy megkeresi az ősök mitikus távolokba tűnt földjét s az Európában "magányos" magyarság eleddig ismeretlen rokonait. Az indulás vágyott pillanata azonban még messze volt. Körösi 1815-ig az enyedi kollégium diákja maradt. Az eltöltött másfél évtized alatt rendkívül alapos nyelvészeti, történelmi és földrajzi ismeretekre tett szert, s a tökéletesen elsajátított latinon kívül megtanult héberül, görögül, németül és franciául. S mégsem fordulhatott a megálmodott napkelet felé: az erdélyi tudományos élet néhány neves képviselőjének rábeszélésére a híres göttingeni egyetemre ment, ahol 1816 és 1818 között a rá jellemző lankadatlan 14 A HÉT
