A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-11 / 15. szám
ELŐ MÚLT Ján Albrecht BartóH Béla egy pozsonyi emlékezetében (Részlet az Emlékiratok c. készülő könyvből) II. Bartók baráti köre szűk és bensőséges volt, néhány ember alkotta, akik előtt képes volt kitárulkozni. Az ilyen családi hangulatú körben hajlandó volt barátainak még talpalávalót is játszani, de már rosszabb volt, ha valamelyik lány a társaságból táncra szólította. Egyszerre rájött, hogy mennyi halaszthatatlan munka várja otthon, és már búcsúzott is. A valódi ok azonban gátlásai voltak, de ezek nem prüdériából vagy komolykodásból fakadtak, hanem inkább családi körülményeiből adódtak. Bartók édesapja nagyon korán elhunyt, és a család az anya szerény keresetére volt ráutalva, aki a tanítóképző gyakorló tanítónője volt (édesanyámat is tanította). Bartók korán rászorult arra, hogy óraadással mellékkeresetről gondoskodjon. A szerény körülmények nem tették lehetővé, hogy olyan mozgalmas társasági életet éljen, mint amilyenben sok osztálytársának vagy kortársának része volt. Zenével akart foglalkozni, de közben gondja volt arra, hogy édesanyját és nővérét segítse, ha szerény hozzájárulással is. Ez a vonása sajátja maradt egész életén át. Sohasem vált egy nagyobb társaság középpontjává. Az ő világa, ahol kitárulkozhatott, ahol saját magát adhatta, a már említett szűk baráti társaság volt. Itt életre kelt és nyitottá vált. Ekkor jó partnernek bizonyult apám is. Mindkettőjüket érdekelték a filozófiai, politikai és tudományos kérdések. Akinek lehetősége volt Bartókot baráti összejövetelen megismerni, látnia kellett, hogy széles látókörű volt, és — amint apám jellemezte — mindenen elgondolkozott. Személyi elszigeteltsége, illetve magányossága abból eredt, hogy nem hagyta magát befolyásolni. A világról való elképzeléseire nem nyomta rá bélyegét a korra jellemző mentalitás. Bartók sose került a kispolgári nacionalizmus hatása alá, s a leghatározottabban elutasította a fasizmus jegyeit magán viselő véleményeket. Kíméletlenül rámutatott arra, hogy éppen a keresztény polgári körök — amelyekből ő maga is származott — hajlanak a jobboldali, a fasizmushoz közeli eszmékhez. Nem volt és nem is lehetett korának tipikus polgára. Véleménye és nézetei mellett — melyeket saját maga dolgozott ki és épített fel — megalkuvás nélkül kitartott, nem taktizált és nem gondolt esetleges hasznára sem. Ezek a jellemvonásai azonban nem jelentették azt, hogy képtelen lett volna a nézeteit korrigálni, a nagyobb igazsághoz alkalmazkodni. Még a zenéről vallott nézetei 12 A HÉT is változtak. Eleinte például a népzenei elemeket a nemzeti zenei stílus kiépítésére akarta kihasználni. Miután jobban belemélyedt a népzenébe, a folklór elemeiben a zenei nyelv megújításának eszközét látta. Más szavakkal: épp a folklórelemek poligenézis volta vezette őt ki a népzenei forrás szűk nemzeti értelmezéséből; a tiszta forrást a nemzeti eredetre való tekintet nélkül kereste, mivel az — ahogy megállapította — úgysem esik egybe a nemzetállamok területével. Bartók hajthatatlansága folytán arra volt rendelve, hogy következetesen átértékelje a hagyományokat és átültesse az új BARTÓK ÉDESANYJÁVAL törekvéseket. Higgadtsága és következetessége már eleve a korabeli antiromantikus áramlatokba helyezte, az új tárgyi valóság keresői közé. Ebben Bartók nem azonosul teljesen édesapám véleményével, aki ezt a követelést túlzottnak találta. Bartók ugyanis ezen az alapon átértékelte a múlt művészi értékeit, új értékrendet teremtve. (Például Franckot Brahms elé állította.) Minden feltétele megvolt ahhoz, hogy következetesen újraértékelje a zenei hagyományokat, képes volt elviselni a magányt, melybe saját meggyőződése juttatta, sőt megvolt az adottsága az aszkézishez is. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy racionalistává és a spekulatív esztétikai elvek védelmezőjévé váljék — ettől azonban mindannyiszor megvédte a zene ősképe, a folklór, mely visszajuttatta a való élethez. Elvetette Schönberg elméletét a hangok egyenjogúsításáról, mindig is elismerte a központi hang létezését a zenében, ami a népzenében is létezik. Bartók természetes gondolkodásmódja nagyban eltért Albrecht Sándorétól. Albrecht társasági lény volt, egyensúlyban az introvertáltsággal és extrovertáltsággal, az életet nemcsak alapvonásaiban szerette, hanem periferikus megnyilvánulásaiban is. Emlékszem, hogy egyszer eljött hozzánk Bartók, és apámra várt, akinek minden pillanatban meg kellett érkeznie a zeneiskolából. Közben nagyanyámmal és a fiatal Ladislav Holoubekkel beszélgetett, aki hosszú éveken át nálunk lakott. Ez abban az időben volt, amikor Bartók a Zene vonósokra, ütőhangszerekre és celesztára című művét írta. Arra panaszkodott nagyanyámnak, hogy az emberek jobban érdeklődnek a meztelen táncosnő, mint az igényes zenemű iránt. Én, aki jelen voltam és szó nélkül hallgattam a beszélgetést (mint a költő Schumann C-dur fantáziáját), rájöttem, hogy az említett táncosnő Josephine Baker volt; de ugyanakkor az is felötlött, hogy édesapám elragadtatva beszélt róla, és mindenkinek azt tanácsolta, nézze meg a gyönyörű Baker-filmet. Hallgattam, mert nehéz volt összeegyeztetnem ezt a két eltérő véleményt. De később, amikor azt hallottam, hogy Bartók Sztravinszkij zenéjének csodálója volt, és zavarta hogy Sztravinszkij díszzsebkendőt hord zakója felső zsebében, már megtudtam őt érteni. Az időnként felbukkanó purizmusának gyökerei ifjúkori életében keresendők. Az elvhűség fölött győzött az a hatalmas igyekezet, hogy a zenének új, de érvényes tartalmat adjon. A népzene eszménye és modellje — melyből alapvető következtetéseket vont le, és melynek köszönhetően sose sodródott járhatatlan utakra — fokozatosan ahhoz a meggyőződéshez vezette, hogy a hagyomány, mely a legegyszerűbb alapokból nő ki, olyan eszközt ad a zeneszerző kezébe, melyet nem kerülhet ki és nem is pótolhat. Tudatosította, hogy az alakzatok kapcsolásában szintézisre kell jutni, még ha az a mű a népzenéből vett új mikroelemekből áll is össze. A hármashangzathoz és a klasszikus rendezettséghez való visszatérés, melyhez — saját szavai szerint — a fejlődés minden szintjén el kell jutni, a természethez való visszatérés vágyából fakad, vagyis a zenei nyelv sajátosságából fakadó törvényszerűségekhez való visszatérésből. Csak ekkor, a kifejezőeszközök felújítása után nyerheti vissza a zene eredeti integritását. SIMA ÉVA FORDÍTÁSA (SLOVENSKÉ POHĽADY, 1991/9)
