A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-04-04 / 14. szám

41.

Zsófi az íróasztalnál ült a szobájában. Fejét az asztalra könyöklő két kezére támasztotta, és kifelé nézett az ablakon. Pedig nem látott sokat. Egy frisslombú nyárfát, gerlék és feketerigók búvóhelyét, melynek élénkzöld apró levelei vidáman csillogtak a tavaszi napsütésben. Vasárnap biciklizni voltak Orsival és Sanyával a Duna ligetfalusi oldalán. Aztán mielőtt visszakerekeztek volna az új Duklahídon a kipufogógázoktól büdös városba, a lóversenypályától nem messze leültek egy szélvédett, napsütötte dombhajlatban. Sanya hanyattfeküdt, és egy fűszálat rágcsálva a rohanó felhőket nézte.

— Tavasszal mindig mehetnékem van. Jó lenne felhőháton körülszáguldani a földgolyót.

A jobbról és balról mellette ülő két lány közül Orsi szólalt meg, csúfondáros hangon:

— Figyeled, Zsófi, Sanyának nem elég a bringa. Felhőn akar lovagolni!

— Nem is lenne rossz — sóhajtott nagyot Zsófi. — Képzeljétek el, körbejárnánk a földet így hármasban. De nem száguldanánk, hanem minden érdekes helyen megállnánk.

Orsi vette a lapot:

— Mondjuk, Görögországban. Aztán megnéznénk Madridot vagy inkább Disneylandet.

— Mindenütt eltölthetnénk egy-két napot, ahol csak kedvünk szottyanna megállni. Mondjuk Kaliforniában vagy akár Ausztráliában. Ugye, Sanya?

— Ezúttal csak ketten mennétek, Orsi és te. Nekem felvételire kell tanulnom.

— Még egyszer megpróbálod az orvosit?

— Még egyszer és utoljára.

Ezen mindhárman elgondolkoztak.

Orsi törte meg a közéjük telepedett csöndet.

— Gyere pitypangot szedni, kötünk belőle koszorút — hívta Zsófit, de az csak tagadóan ingatta a fejét. — Akkor egyedül megyek — szökkent talpra, és Sanyára nézett. Hogy az sem szólt, vállat vont és elszaladt.

Sanya fölült. Egy darabig szótlanul nézték Orsi távolban hajladozó, virágszedő alakját, majd egy hirtelen

mozdulattal a fiú megfogta Zsófi kezét.

— Ha felvennének az orvosira, nagyjából egyszerre végeznénk el az egyetemet. Persze ez attól is függ, hogy te még hány évig tanulnál az érettségi után.

Zsófi fülig pirult, de a kezét nem húzta el.

— Én még nem tudom, mihez kezdek a gimi után — mondta, és Sanyára emelte tekintetét.

Amint a két szempár találkozott, körülöttük megszűnt létezni a világ. Az a pillanat maga volt az örökkévalóság. Úgy néztek egymásra, mintha most látnák a másikat először, és sohasem akarnának mást látni. Egyikük sem mozdult; nem tudták, nem akarták megtörni a pillanat varázsát.

Zsófi a tankönyve fölött ülve nagyot sóhajtott, és arra gondolt, hogy milyen furcsa: Sanyával régen ismerik egymást, s amióta Zsolti külföldön tanult, örökölte a bátyja barátját. És most hirtelen, váratlanul... Ez lenne a szerelem? Ez a felemelő, szárnyakat adó, fellegekbe röpítő érzés, amely megszépíti az egész világot? Ujjongani volna kedve, és mégis sírhatnékja van. Úgy érzi, le tudná rombolni ezt a képmutató, hazug, piszkos várost, és olyan erős, tettre kész, hogy Sanyával együtt egy új, szép és tiszta, ragyogó tündérvárost tudnának építeni a helyébe. Úgy érzi, mindenre képes volna, nagy tetteket tudna véghez vinni... csak ezt a fizikát ne kellene most megtanulni!

o o o

Szűcsné a szokásosnál később ért be a munkahelyére. Csak arra maradt ideje, hogy sietve átöltözzön. A telefonközpontban föl kell öltözni, mielőtt elkezdik a munkát, mert az alagsori helyiségben általában hideg van. Máshol csinosan, könnyű blúzban is le lehet ülni dolgozni, itt meg felöltözünk mint a gútai gyerek — gondolta öltözés közben Éva. Szerencsére Mártával szolgál, ő nem jelenti a pár perc késést a főnöknőnek.

— Mi történt? Már éppen aggódni kezdtem, hogy valami bajod esett — mondta a kolléganője két kapcsolás között.

— Tulajdonképpen semmi különös,

anyámmal kellett megint virrasztanom az éjjel. Csak hajnalban mentem aludni, túl későn keltem, ráadásul az órát is elnéztem,

— Megint rosszul volt édesanyád?

— Ő ezt gyógyreakciónak nevezi. Érdekes diétát tart, s esküszik rá, hogy ez majd kigyógyítja a betegségéből.,

— És két ilyen rosszullét között teljesen jól van?

— Persze, sőt, fürgébb nálam. Tele van energiával. Nemcsak maga körül végez el mindent, még nekem is besegít. Amióta nálunk van, nagyokat sétálunk hármasban. A múltkor is Mária-völgyben voltunk, s hidd el, jobban bírta dombnak felfelé az iramot, mint én.

— Tehát mégis jó ötlet volt, hogy idejött hozzátok lakni.

— Minden tekintetben. Még anyagilag is. Jóval a költözés előtt anyámnak volt egy olyan kikötése, hogy csak akkor jön hozzánk, ha a lakbér egyharmadát ő fedezi és saját koszton ól. Azt pedig mondanom sem kell, hogy neki biztonságérzetet ad az együttlakás, és én is nyugodtabb vagyok, hogy velünk van.

Túl sok hívásuk volt, így csak kisebb-nagyobb megszakításokkal beszélgethettek. Alig győzték a kapcsolgatást. Márta ki is fakadt ellene:

— Az ördög bújt ezekbe, hogy állandóan telefonálgatnak! Nekem eszembe nem jutna rádióhallgatás közben a szerkesztőt felhívni csak azért, mert valami nem tetszett az adásban.

— Az emberek többsége olyasmibe is szeret beleavatkozni, amihez nem ért.

— A szlovák hallgatóktól már megszoktam ezt a kotnyelességet, meg a műsoridő is többszöröse a magyarnak. De a múltkorjában az egyik telefonáló a magyar adás valamelyik szerkesztőjébe kötött bele, mert véleménye szerint az helytelen kifejezést használt.

— Ejnye, Márta, nem szép dolog kihallgatni a beszélgetéseket! És még be is vallód!

Három óra is elmúlt, amikor Éva egy kis szusszanásnyi időhöz jutott

18 A HÉT