A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-04 / 14. szám
EGTAJAK Kedves Mester! Az idén lenne nyolcvanéves; sajnos megunta ezt a földi nyomorúságot, s faképnél hagyott bennünket, ha jól emlékszem hatvannyolc éves korában. Épp akkor, amikor már kezdett egészen jól menni a dolga, Tóték című színdarabját lefordították vagy húsz nyelvre, a Macskajátéktól extázisba estek a prágai színházlátogatók (ezt különben én nem értem, nem tartom annyira jónak a darabot). No, aztán! miért ne lennék ünneprontó? Hiszen ön is az volt mindig Mesterem: úgy lett nyolcvanéves, hogy nem lett nyolcvanéves. Micsoda nyegleség! Tulajdonképpen csak azt akarom Örkény István címzett: ÖRKÉNY ISTVÁN író MENNYORSZÁG közölni: Ön vette el kedvem az írástól., már a legelején. Mert ilyesmit mondott: "...vakbelet kivenni és mozdonyt vezetni életveszélyes és fárasztó. Az írás is életveszélyes és fárasztó: de írni ráadásul nagyon rossz is. Tán elég ha egyedül tanúskodom, aki nagyon sokfélét próbáltam már. Imi a legrosszabb a világon." És mégis mennyi mindent összeírt Mester, csak most hogy utánanéztem mindenféle lexikonokban, csak most látom, szinte olyan sokat írt, mint valami grafomániás, aki hajlandó tiszteletdíjat fizetni e lapnak, ha közöljük az írását Akkor hát hogy is van ez, kedves Mesterem? Úgy van ez, hogy az ember nézi a pisztrángokat, és elhatározza, hogy ír egy kötetet, egy kötetnyi karcolatot és novellát, amelyben csak remekművek lesznek. Azután felírja egy tiszta rajzlapra: Ezüstpisztráng — Rövid remekművek. Egyszóval: az első könyve, amelyet olvastam, az Ezüstpisztráng volt En az ezüstpisztrángot nagyon szerettem zsírban kisütve, tejfellel jól meglocsolva. Szerettem őt megenni Fuj! Itt ülök a Tátrában, eltelve mindenféle bacilusokkal, és nem tudom mit csináljak. Fölfedezek egy könyvtárt Kölcsönzőm a Tótékat Es minden délelőtt és minden délután és minden hajnalban vágom és csinálom a dobozokat Dobozolok. Es azután megyek lefelé a dombról Kedves Mester, Ön meghívott ebbe a kedves völgybe, ahol Latinovits Zoltán meg Somogyvári Rudolf előbb őrnaggyá, majd Tóttá változva szomorúan dobozol, vagdalja darabokra a virágzó disznóságokat Felaprítja ezt a kutya világot Üdvözlettel: Zs. Nagy Lajos _____________________________/ La douce francé Tizenhatan voltak bakongók. Míg tartott a nyár, a nagy torony lábánál laktak, egy kiállítási faluban, amelyet az Opera díszletrajzolója tervezett. Sással fedett házakban, pálmák között, kókuszszőnyegen aludtak, s nagy gyékénykosarakban állt az elemózsiájuk: korpaliszt, kakaó, ropogós dum, illatos datolya, bőlevű mangó s a férfiak számára ínycsiklandozó ruk-ruk, amennyi csak kellett, dögivei. A kiállításon sikerük volt, holott semmit sem csináltak, csak füstöltek és henyéltek, ahogy otthon szokták volt, de az embereket épp lusta vakarózásuk, elnyújtott énekük és csúf meztelenségük vonzotta. A Vendée-beli polgármesterek küldöttsége — szám szerint hatan — sokáig ücsörgött a korlát előtt, megannyi komoly, köcsögkalapos úr, ők meg felsorakoztak előttük, és elordították az egyetlen mondatot, amit franciául tudtak: Vive la France! Az urak kalapot emeltek, és eltávoztak; Bandojuma, a főnök, hajlongott, az asszonyok integettek, a gyerekek vigyázzban álltak, s a hasacskájuk oly puffadt volt, mintha bedugult trombitákat fújnának kórusban. Aztán ősz lett, a kiállítást bezárták, s a bakongókat Clichyben szállásolták el, arra a rövid időre, míg behajózzák őket Kongó felé. Victor Hugo útján laktak, egy kalyibában, egy fatelepen, s várták, hogy mikor jön értük valaki. De senki se jött, mert a hatóságok megfeledkeztek a bakongókról, az aktájukat megette a közigazgatás. Ok pedig megették a maradék korpát, a poshadó mangót — ruk-rukjuk régen elfogyott, s a hideggel egy időben a 16 A HÉT
