A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-04 / 14. szám
ELŐ MÚLT FELDMÁR JENŐ Szökésem a haláltáborból (1944—1945) 1. Borzasztó sötét fellegek húzódtak Budapest — Csepel nagykikötő fölött, és akkor váltak a legsűrűbbekké, amikor parancsot kaptunk, hogy 1944. november 28-án hajnali három órakor indulunk Németország felé. Pilis-Vértestarjánba érkeztünk estére, és ott vacsorát kaptunk. Itt töltöttük el az éjszakát, vagyis csak akartuk eltölteni, de amint megettük a vacsorát, az ott állomásozó SS alakulat alattomos, piszkos intézkedése folytán riadót rendeltek el, felgyújtottak egy szalmakazlat, és odaterelték a századot, oltani a tüzet. Ez a gaz, piszok intézkedés ürügy volt ahhoz, hogy belénk tudjanak kötni, és a sötétség leple alatt, akit értek, agyonlőtték. Akkor este négy munkásszázad érkezett a faluba körülbelül ezer emberrel. A muszos század soraiból rengeteg áldozat esett pillanatok alatt. Az én szegény bajtársamat,, aki mindig velem tartott, Löwinger Ármin, volt tejfalusi lakost, akivel közösen hordtuk a vizet, szintén főbe lőtték. Én azonnal igyekeztem eltűnni onnan, s egy kocsi alá bújva megvártam, amíg vége lett a tűznek. Utána előjöttem, hogy körülnézzek, és szomorú látvány tárult a szemem elé, mert sajnos nagyon sok bajtársam lelte itt a halálát. Ezt a borzasztó éjszakát soha el nem felejtem. Századunk három évet töltött Csepelen, a szabad kikötőben, ahol a helyzethez képest elég jó bánásmódban részesültünk, és most gyalog érkeztünk erre a vértestarjáni vesztőhelyre. Én kilencedmagammal lovaskocsin jöttem, mert kilenc pár lova volt a századunknak, s én voltam a kocsik parancsnoka. Mivel a legénységnek oly sok volt a poggyásza, hogy nem mind fórt föl a mi kocsijainkra, egy pesti fuvarost fogadtak bérbe stráfkocsival. Reggel hat órára tervezték az indulást Németországba, de ón közben megszerveztem a szökést vissza, Budapestre. Az öreg fuvaros fejenként száz pengőért el is vállalta a fuvart, így kilencedmagammal éjfél után egy órakor elindultunk az életveszélyes útra. Az öreg kocsis bácsit megkértem, engedjen engem a gyeplőhöz, amibe szívesen bele is egyezett. A többi bajtársam belefeküdt a kocsi aljába. Hajnali három óra lehetett, amikor a pilisvörösvári hegyek aljához értünk. Ekkorra a lovaink már teljesen kimerültek, úgyhogy le kellett szánnunk a kocsiról, hogy nyomjuk az országúton. Ekkor érkezett velünk szembe négy úticsendőr, akik megkérdezték, hogy hol járunk. A válasz: evakuáló tisztek bútorát szállítottuk Budapestről Vértestarjánba. Szerencsénkre elhitték, és meg segítettek is nyomni a kocsit Feldmár Jenő és családja (a felvétel 1958-ban készült) a hegyre. Ezt a pillanatot soha el nem felejtem, mert a lebukás küszöbén álltunk. Fölérve a hegytetőre egy kis pihenőt tartottunk, a csendőrök elmentek, s alázatosan megköszöntük a segítségüket. Budapest felé haladva már csak mintegy húsz kilométer állt előttünk, amikor az országút mindkét oldaláról katonák kiabáltak ránk, hogy álljunk meg. Odaérve a kocsinkhoz egy szakaszvezető tizenkét emberrel arra kért, hogy vigyük el őket Budapestre. Ezek lógelhárító tüzérek voltak, akiket kibombáztak a megfigyelő helyükről. Szívesen fölvettük őket a kocsira. Megkértem a szakaszvezetőt, üljön mellém, és elmondtam neki a mesét, hogy mi járatban vagyunk: Budapestről bútort szállítunk evakuáló tiszteknek. A szakaszvezető a legénységet úgy ültette a kocsira, hogy az katonakocsinak nézzen ki, és büszkén kijelentette, hogy mi egy percig sem fogunk várni a vám előtt, és minket nem fognak igazoltatni. így is történt: a vámnál vagy 50 lovaskocsi és autó várt igazoltatásra, de a mi szakink leugrott a kocsiról, jelentkezett az ottani katonai parancsnoknál, aki azonnal nyílt utat biztosított nekünk. Az úton ez volt a második nagy szerencsénk. Pestre érve a katonákat elvittük a kaszárnyába, ott szépen megköszönték a fuvart, mi pedig egy mellékutcában leszálltunk a kocsiról, és a szélrózsa minden irányába igyekeztünk eltűnni. Én egyedül mentem Csepelre, egy nagyon jó bolgárkertész ismerősömhöz, akinél az éjszakát töltöttem. Másnap áthúzódtam Kőbányára egy pók ismerősömhöz, ahol egy napic) voltam. Másnap este Kőbányáról bementem Pestre, ahol Reisz Jenő, a sógorom dolgozott egy autóműhelyben. Késő este volt már, amikor odaértem, s a sógorom nagyon megörült, hogy sikerült visszaszöknöm. Ezen az estén légiriadó volt, úgyhogy sötét fogadott a szállásunkon, ahol szalmaterítés várta a fáradt muszosokat. Sógorom azonnal megkínált finom mákoskaláccsal, amely igen-igen jólesett. A kalácsot a bőröndjéből vette elő a sötétben, kettétörte, és én eszeveszetten majszoltam. Rövid idő múltán kigyúrtak a lámpák, s akkor láttam, hogy milliónyi hangya ette velem együtt a kalácsot. Pár napot töltöttem együtt az ottani bajtársakkal, s engem a sógor beszerzett a konyhára. Mint szakácsnak korán kellett kávét főznöm, és éppen én voltam a szolgálatos szakács; megfőztem a kávét, de kiosztani már nem engedték, mert röviddel utána sorakozót rendeltek el, s azt mondták, hogy áthelyeznek Budára, s majd ott kapunk reggelit. Ezt az intézkedést mindnyájan gyanúsnak találtuk, mert sűrűn fölfegyverzett nyilaslegényeket láttunk az udvaron. Ezek a nyilasok át is vették az irányítást, és ők kísértek bennünket mint rabokat, kijelentve, hogy ha egy is megszökik közülünk, meg leszünk tizedelve. Buda helyett a Józsefvárosi teherpályaudvarra kísérték a csapatunkat. (Folytatjuk) A HÉT 13
