A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-04 / 14. szám
ELŐ MÚLT Koncsol László EGY NYÉKVÁRKONYI ANABÁZIS ELÉ Idős barátom kórt meg néhány éve, hogy segíteném a munkájában. A szlovákiai zsidóság múltjának tárgyi emlékeiről készített egy könyvet, annak a bevezető történelmi vázlatát és képaláírásait kellett magyarra fordítanom. Kórósét teljesítettem, s konzultációink közben árulta el, hogy írt pár esztendeje egy összefoglaló jelentést a németek által Budapestről elhurcolt zsidó munkaszolgálatosok pozsony-ligetfalusl táboráról s lakóinak részleges lemészárlásáról, s hogy ezzel a sötét történelmi esettel kapcsolatban egy magyar nyelvű kéziratos emlékezést is birtokol; egy Dunaszerdahelyen élő, nyékvárkonyi születésű férfi, Feldmár Jenő írta meg benne a ligetfalusi haláltáborból való sikeres szökésének és várkonyi bújkálásának történetét. Öten léptek meg akkor, 1945. január 5-én a földi pokol Duna parti bugyrából. A kéziratot magamhoz vettem, lemásoltam, s hozzáláttam sajtó alá rendezéséhez. A folyamat azonban elhúzódott, egyéb kötelezettségeim gátoltak abban, hogy a szerző szövege köré, mint szerettem volna, interjúkat készítsek azokkal a várkonyiakkal, akik a zsidó férfiak bújtatásában életük kockáztatásával részt vettek. Csupán három személlyel sikerült beszélnem; egyikük, Gaál Ferenc, az akkor már aggastyán, 92 éves, rossz hallókészülékével bajlódó nyugalmazott várkonyi plébános pár héttel a beszélgetésünk után el is hunyt. Többször nem jutottam el Várkonyba, így — mivel az anyag közlése több halasztást nem tűr — interjúk nélkül bocsátom Feldmár Jenő hiteles emlékezését a nyilvánosság elé. A teljesebb történelmi képhez azonban öreg tanár barátom, Ladislav Dojč öszszefoglalója alapján vázolnom kell a ligetfalusi tábor drámáját. Magyarország 1944. március 19-i német megszállásáig Horthy Miklós kormánya csak tessék-lássék engedett a nácik zsidóellenes politikai nyomásának; a parlament hozott ugyan zsidótörvényeket, de családok elhurcolására nem került sor, s az országban megtelepült zsidókat nem szolgáltatta ki a németeknek. A férfiakat, akik fegyveres katonai szolgálatban nem vehettek részt, munkaszolgálatba hívták. A munkaszolgálat a hátországban vagy a harctéren folyt. Az előbbi természetéről és körülményeiről szerzőnk emlékezései is fölvillantanak néhány jellemző képet. A helyzet a németek bevonulásával s a nyilas hatalomátvétellel vált tragikussá. Az európai zsidók kiirtására szakosodott náci gépezet vezére, Adolf Eichmann Budapestre sietett, s villámgyorsan internáltatta a vidéki zsidóságot, mintegy hatszázezer védtelen embert, nőt, gyermeket, kamaszt és idős férfit, hogy rövid ideig tartó internálásuk után külföldi megsemmisítő táborokba, főleg a lengyelországi Oswieömbe (Auschwitzba) szállítsa és gázkamrákba juttassa őket. A fővárosi zsidók egy nem elhanyagolható hányada részben az idő, részben különböző bel- és külföldi embermentö moz12 A HÉT galmak s az ellenállás jóvoltából túlélte a vészkorszakot; a szlovákiai zsidók Budapestre menekült töredéke is így maradhatott életben. Vitathatatlan, hogy az idegen hatalom — a németek — kényszere nélkül sohasem került volna sor a magyarországi zsidók elpusztítására. Éppen a magyarság vallási türelme bátorította a Nyugat- és Kelet-Európábán egyaránt szorongatott, pogromokkal tizedelt 18—19. századi zsidóságot az egyre tömegesebbé váló letelepedésre a történelmi ország vidékein, s Horthy ellenforradalmi rendszeréről sok rosszat megállapíthat az elfogulatlan történetírás, de fasizmusban elmarasztalni nem lehet; sem társadalmi bázisát, sem ideológiáját nem rokoníthatjuk a nácizmuséval. A német katonai szövetségbe, mint a legtöbb nyugat- és közép-kelet-európai államot a világpolitikai erők és mozgások kényszer ítettók. Az országbon úrrá lett nácik és nyilasok a magyar munkatáborokat is föloszlatták. Lakóik egy része bujkálni kezdett, többségüket azonban összeterelték és deportálták. 1944 novemberében a csepeli kikötőben dolgozó, egyébként szabadon mozgó s nem táborlakó ezerhatszáz fős férficsapatot is átvette a német hadigépezet, tehervagonokba zsúfolta, s négy napig tartó keserves úton az 1938. október 15-től a Német Birodalomhoz csatolt Pozsony-Ligetfaluba szállította. A tábor egyetlen ma ismert dokumentációja a 494 halott maradványait rejtő tömeg- és néhány magánsír fényképe, illetve egy megrázó felvétel az ötös számú tömegsír föltárásáról. Az exhumálást s a vizsgálatot dr. Dutka irányításával a Pozsony Városi Törvényszék bonyolította le; a megsemmisítő tábornak semmi írásos nyoma sem maradt, a nácik az egész irattárat megsemmisítették. Csupán szemtanúk, ligetfalusi lakosok vallomásaiból tudjuk, miként is működött ez a kényszermunkatábor. A foglyok csűrökben, padlásokon, pincékben laktak. Egy vasárnap délután 3—4 óra tájban érkeztek meg német fedezettel, jó testi állapotban és jó ruhában, de két hónap múltán csupa tépett gúnyájú emberi roncs lézengett a gyári (Semperit, később Matador) és kinti — erdei — munkahelyeken, a lövészárokásásnál vagy a fafeldolgozóban. Reggelijük cukortalan feketekávé; ebédjük és vacsorájuk káposzta- vagy rópalevesből, olykor 12 dkg húsból vagy marmeládból s egy darab kenyérből állt. Akik munka közben elhullottak, azokat helyben földelték el. Étkezéskor gyakran órákig kellett sorakozniuk a levesért, közben ütlegelték is őket, s akárhányszor előfordult, hogy semmi sem jutott nekik. Őreik osztrákok, birodalmi német SS-ek és sorkatonák vegyesen. Csak január 1 -jén nem dolgoztak, egyébként naponta munkába hajszolták őket; munkaidejük 7-től 17 óráig tartott. Munkából jövet agyonvert vagy agyonlőtt rabok szegélyezték az utakat; őreik szerint azokkal végeztek, akik szökni akartak. Közös konyhájuk egy sarokház pincéjében, gyengélkedőjük s a rendelő egy faraktárban volt. Érdőt a Duna partján irtottak, onnan cipelték a súlyos rönköket kilométereken át a megadott célig. A tábort a front közeledtével március 28-án ürítették ki. Este fél kilenc táján volt a riadó, s a rabokat a Matadortól, a bécsi úton indították Ausztria felé. Evakuálás előtt minden rab fél kiló kenyeret kapott. Gyors menetiramot diktáltak a leromlott testű raboknak, s aki lemaradt, azt részeg őreik hátulról főbelőtték. A bécsi út tele volt halottakkal; az áldozatok számát 1000-ben lehet meghatározni. A reggel valami erdőben virradt rájuk, s két nap alatt érték el a Ligetfalutól 15—20 km-re fekvő Németóvárt (Deutsch-Altenburgot), ahol hajóra hajtották s Mauthausenba szállították őket. Ott mintegy három hétig birodalmi németek kezében voltak, akik aztán Gunskirchenbe szállították őket; az úton a gyöngéket főbe lőtték, s a Dunába hajították. Uj helyükön már nem dolgoztak, az SS udvariasan bánt velük, sőt, a vöröskeresztes csomagok maradékából is kaptak egyet-mást. Az amerikai haderő 1945. május 3-án szabadította föl táborukat. A tömegsírok halottaiból 49-et sikerült a náluk talált írások alapján azonosítani. Volt közöttük két banktisztviselő, hat kereskedő, egy kárpitos, egy fogtechnikus tanuló, egy zenetanár, zeneszerző és zenei író, az 1899-ben született Fáik Géza, öt magántisztviselő, két utazó, egy munkás, egy gépész, egy diák, négy szabósegód, egy gépészmérnök, két technikus. egy jogász, egy elektromechanikus, egy nyugdíjas útmester, egy raktáros és két ismeretlen foglalkozású férfi; csupa közhasznú hivatást gyakorló, a társadalmi munkamegosztás alsóbb és középső szintjein mozgó, becsületes, dolgos ember. Köztük egy alistáli kereskedő, az 1898. március 2-án, Dunaszerdahelyen született Fleischmann Mór. Az egész vérengzéssel kapcsolatban egyetlen pozsonyi per indult: egy František Koch nevű ligetfalusi német férfit ítéltek az 1946. március 11 -i főtárgyaláson 25 óv börtönre. A vádat dr. Telek Béla államügyósz képviselte. Állítólag Ausztriában is bíróság elé állítottak néhány személyt, ám erről az itteni hatóságoknak nem volt konkrét tudomásuk. Egy Puchmayer nevezetű ligetfalusi németnek, aki köztudottan nem rokonszenvezett a nácikkal, büntetésből a halottakat kellett lelőhelyükről a temetőbe fuvaroznia. Az evakuálás után három napon át szállította a ligetfalusi tömegsírba a bécsi úton s az árkokban heverő tetemeket. Ebből a fajgyűlölet által gerjesztett és kimunkált iszonyatból menekült el ötödmagával az a Feldmár Jenő, akinek emlékezését örök tanulságul átnyújtjuk az olvasónak. Tisztelegjen azok előtt is, akik az embermentés nemes szerepét vállalták, s helytálltak az embertelenségben. Nevük a szövegben olvasható.
