A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-04 / 14. szám
LÁTOGATÓBAN ITT VAGYOK... (KOMÁROMI BESZÉLGETÉS BEKE SÁNDORRAL, A JÓKAI SZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL) Szerda délelőtt volt, félórás késéssel érkeztem Komáromba, némi lelkiismeretfurdalás közepette, mivel nem kenyerem a pontatlanság. Beke Sándorral kilenc órára beszéltük meg a találkozót, ígyhát fél tízre érkeztem a színház épületébe, ahol a portásfülkében még ma is szálfatermetű ember, Tarics János fogadott. A háttal álló, a napi hirdetéseket bogarászó Bugár Béla köszönésemre mellettem termett, és az igazgató irodájába kísért, de előtte Boráros Imrével is kezet ráztam. Az igazgatói rezidencia előszobájában kedves, fiatal titkárnő fogadott. Mellyel kínált, majd leugrott a szabóműhelybe, ahol az igazgatónak időközben dolga akadt. Nemsokára megjelent az igazgató Beke Sándor és mivel reges-régen találkoztunk, egy kicsit méregettük egymást. Sándor, mintha alacsonyabb lett volna, de ezt a látszatot csak a korral járó felszedett kilók keltették. Irodájába terelt, miután átestünk a szokásos udvariassági kérdéseken, nyomban úticélom lényegére tértem. A színház gazdasági életéről, beruházásairól, a színészi lakások építésének jelenlegi kilátásairól és a színészutánpótlásról szeretném tájékoztatni lapunk, az A Hét olvasóit. Nyomban elhangzott az első kérdés: — Február van, az év elején vagyunk, hogyan áll a Jókai Színház szénája, azaz anyagi helyzete? Node, nem arra gondolok, hogy van-e elég pénz a színészek és a színház más dolgozóinak fizetésére, hanem azokra a beruházásokra, befektetésekre, amelyekről a színházvezetés egy-egy nyilatkozatában régebben, nagyon körültekintően beszélt. — Bizony nagyon nehéz kérdések ezek, mivel ebben az országban a kultúra irányában rosszul áll a szénánk. Ha már szójátékkal élhetek: szénánk "rosszul kaszálva" került a színház asztalára. Nagyon szorosra szabták a költségvetést és nap mint nap harcolnunk kell azért, hogy átvészeljük az évet. Hogy mi lesz óv végéig? Nagyon a sors kezében vagyunk, de optimista ember vagyok, és bízom abban, hogy az év utolsó hónapjaiban tudunk majd támogatást kérni, könyörögni, mint az már az elmúlt években is megtörtént. Ami a befektetéseket, beruházásokat illeti, van egy jó meg egy rossz hírem. A jó hírem az, hogy a színház környezetét, a parkosítást be tudjuk fejezni. Erre a pénzt megkaptuk, nem is kis összeget, de akkor is kevesebb, mint amit a szóbanforgó célokra eredetileg terveztünk. Ebből a szerény összegből szeretnénk megoldani látványosan a színház környezetét. Ám az idén szerettük volna beindítani a színház mögötti telken a műhelyek (asztalos, festő, garázs) építését és a színészi lakásokat is. Ebben az évben a kormány leállított mindennemű építkezést, ám az ügyet pályázat útján szeretnénk tovább vinni, de legalább annyit szeretnénk elérni, hogy a 10 A HÉT tervek elkészüljenek. Tehát a rossz hírem az, hogy az építkezéseket leállították. — Ezek szerint leálltak a színészlakások építésével is, pedig szükség lenne rájuk, mert mégsem mindegy, hogy hol laknak a színház magyar színészei? — A színészlakások építését is leállították, de egy pillanatra sem feledkezünk meg róla, hiszen hely van rájuk és hozzátartoznak a színházi komplexum kiépítéséhez, amely mindenütt a világon megvan, még Nyítrán is. Ám színházunk egyelőre csak fél színház, olyan mint az a gyár, mely áll, csak a gyártási műhelyek még nem épültek meg. De tovább menvén, terveztünk zeneiskolát a város, a felnövekvő nemzedék részére, de szükséges a tornaterem és a kondicionáló-, balett-terem, valamint a kamaraszínház is. — Milyen a színészi utánpótlás? — Az utánpótlás jó, sőt, azt tudom mondani, hogy nagyon jó. Tavaly három növendéket vettek fel a Színművészeti Főiskolára, és bejutott egy rendező is. Ez évben már biztosravehetően tudjuk, hogy egy újabb hallgató tanulhat majd. Ámi jó érzéssel tölt el, de nem szeretném túldramatizálni a dolgokat, ma a pozsonyi Színművészeti Főiskolán magyarbarát emberek tanítanak, nincs bennük előítélet és mindent megtesznek azért, hogy a magyar növendékek bejuthassanak. Ezzel kapcsolatban második nagy örömöm az, hogy nyíltan kimondják a magyar növendékekről szóló véleményüket, mely szerint ők a legjobbak. Erre kell, hogy büszkék legyünk! — Ezek szerint újra vonzó a színészi pálya? — Azt hiszem vonzó, mivel több mint hetven magyar jelentkező volt a felvételizők között, sajnos csak egy kerülhet be a főiskolára. — Nem idejét múltak azok a módszerek, amelyek mondjuk húsz perc alatt döntenek a színészi talentumról? — Nem húsz perc alatt döntünk, hanem két napig foglalkozunk a jelentkezőkkel, a tehetség megállapítása, ami ugyan egy perc alatt is eldönthető, nincs időhöz kötve. Habár mi is tévedhetünk. De mi gyakorló évre vesszük fel a növendéket, s ez alatt bizonyíthat. Most is van nálunk öt-hat növendék. — Miért hull el mégis egy-egy főiskolát végzett színész, illetve máshol, mondjuk Magyarországon keres boldogulást? — A felvetett gondolatnak vagy ténynek bonyolultabb összetevői is vannak. Lehet anyagi háttere is, de nincs kizárva, hogy "művészi” háttere van. Talán a dolgok "művészi" oldala a legcsábítóbb, mert ki ne vágyna Budapestre, ahol ott a rádió, a tévé, és ki ne vágyna filmszínészi babérokra. Ki ne szeretne filmcsillag lenni? Amelyik színész azt mondja, hogy ő nem szeretne, az nem őszinte, mindenki a nagy "üstökös" megvilágításában szeretne élni. Mi nagyon alacsony fizetést tudunk adni a kezdő, de általában a magyar színészeknek. Magyarországon viszont egyetlen felléptidijként a négyszeresét-ötszörösét tudja megkeresni a miénk ellenében. De szerencsére van egy kötődés, a gyökerek, amelyek visszatartják színészeinket. Sajnos — azt hallottam —, hogy húsz fölött van azoknak a száma, akik Pozsonyban végeztek és elmentek. Tehát mégsem egyedi esetről van szó. — Az elhangzottak kapcsán megkérdezném Gálán Géza esetét, ugyanis szívem szerint azt mondom — de lehet csupán a saját véleményem —, hogy a legjobb szlovákiai magyar versmondó színművészünk. Nemrég a Zoboralján láttam és hallottam szavalni. Sportnyelven szólva remek, nagyon jó formában van. A jövőben gondol-e a Jókai Színház vezetése Gálán Gézára és esetleg azokra is, akik a múltban nem önszántukból váltak meg a színháztól, a színészi pályától? — Gálán Géza előtt mindig nyitva áll a színház kapuja, ha jelentkezik, hogy a színház tagja akar lenni, bármikor felveszszük. Nem presztízskérdés ez. De szerintem, ha Géza gondol valamire, akkor egy-egy szerepre gondol, viszont azt összehozni nagyon bonyolult, mert a színház belső tagjai szintén sorban állnak szerepért. De szeretnék még világosabban fogalmazni, mivel történetesen nem titok, hogy Géza szeretné Cyranót eljátszani, csakhogy ahhoz kell még tizenöt "gascognei" legény. Azonkívül azt is el kell mondanom, hogy a színházon belül is van ember, aki a Cyranót el akarja játszani. Itt sokkal bonyolultabb a kérdés, mint az akarom, nem akarom... Még egyszer elmondom, ha Géza a színház tagja akar lenni, számomra ez a legnagyobb öröm. De nem hiszem, hogy felkérés után is a színház tagja akarna lenni, ám keressük az utat egymáshoz, és ez nagyon fontos. — Végül egy személyes kérdés, mivel a múlt esztendő befejező szakaszában olvashattuk az újságokban, hogy a színházvezetés irányában a bizalmatlanság esete áll fenn. Most minden mellébeszélés nélkül megkérdezem: marad-e (Beke Sándor) az igazgató? — Kérem ón itt vagyok, február végén vagyunk, és én itt vagyok! — Köszönöm a beszélgetést. MOTESÍKY ÁRPÁD
