A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-21 / 12. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY Zsiga nagyokat nyelt dühében, de elhatározta, hogy nem szól, ha a fene fenét eszik sem. Összeszorította a száját. — Van a faluban elég férjhez menésre váró lány — folytatta az anyja —, csak nem épp ennél kötsz ki? Aztán nevel­heted a más gyerekét. Dolgozhatsz rájuk. Az apjuk meg éli világát az új feleségével. Azt mondják, Ottó látástól vakulásig azért dolgozik, hogy kielégít­hesse az asszony mérhetetlen pénz­éhségét. Még a nadrágzsebéből is kiszórja a pénzt. Minden este... — Ugyan, ugyan édesanyám! És honnan tudja azt maga olyan pontosan? — szólt közbe Zsiga, mert majd megpukkadt a méregtől. Ezt nem bírta az anyjában: mindent olyan pontosan tudott, minden olyan pletykát, vélt vagy valós mendemondát hajlandó volt el­hinni és továbbadni, amit szívesen hallott, s ami valami módon beleillett földhözragadt "világképébe", életszem­léletébe. A durva hang most az egyszer nem félemlítette meg az öregasszonyt. Felemelte a kezét, mutatóujja megállt a levegőben: — Meg ne halljam még egyszer, hogy Balogh Marit kerülgeted! Zsiga felnézett rá, s menten elmúlt a haragja. Röhögni kezdett, mert komikusnak találta. Úgy nézett rá, mint egy öreg, káráló tyúk. Zsiga felállt, csendesen megfogta a feléje meredő mutatóujjat, s mosolyog­va csak ennyit mondott: — Szokja már meg édesanyám, hogy felnőtt ember vagyok, s azt teszek, amit akarok. Érti? Magára kapta a kabátját, s csendesen betette maga mögött az ajtót. Szép csendes szombat délelőttön hozakodott elő a már megpendített ötletével Rasztyo. Fannit már a múlt héten meglepte az indítványa, de mivel Rasztyo nem erőltette a róla való társalgást, nem szólt. Orsi ugyan megint nem volt otthon — moziba ment Sanyáékkal — Rasztyo most mégis előhozakodott világraszóló tervével. — Fannika! Remek állást szereztem neked — mondta, miközben félretolta maga elől a tányért. — Beszéltem a cégünk vezetőjével — aki titkárnőt keres —, azt mondja, végül is alkalmazhat­na... — Ném értelek, Rasztyo! Miért pont engem!? Hiszen én nem is tudok németül... meg különben is, meg sem kérdeztél. — Miért kérdeztelek volna...? Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az ember életében. Egyébként mondtam neki, hogy nem tudsz németül, de angolul igen... — Én? Angolul? — vágott közbe Fanni. — Teljesen megőrültél! Igaz, hogy- öt évig tanultam angolul, de csaknem húsz évvel ezelőtt. Azóta már azt is elfelejtettem, hogy good bye. — No és? Majd megtanulsz. Csak gyakorolnod kellene egy kicsit, és biztos, hogy minden eszedbe jutna. Az ember nem felejt nyomtalanul. Külön­ben is... a tulajnak az a legfontosabb, hogy úgy-ahogy tudj kommunikálni, beszélni magyarul, szlovákul meg cse­hül, mert az áruját elsősorban a kélet-európai szűz piacon akarja érté­kesíteni. Kezdetben harmincezer schil­ling lenne a fizetésed, de többet is kereshetnél... Ez ott nem olyan nagy pénz, de ha átszámítod! Itt soha nem keresnél annyit. — No de Rasztyo! Nekünk elég az, amit te keresel. Meg nem hagyhatjuk itt Orsit mind a ketten. — Orsi a mamával lenne itthon. Nem tartózkodnánk ott hosszú ideig, úgy gondoltam maximum egy évig, amíg egy kicsit megszednénk magunkat, hogy ne érjen annyira felkészületlenül a munkanélküliség állapota. — És mi lesz a munkámmal? Az Esti Szóval? — Hogyhogy mi lesz? — Rasztyo, ón szeretem a munkámat. — Tudom, hogy szereted, Fannika, és egy óv múlva ismét folytathatod, ha akarod, de akkor már egy kicsit több lesz a zsebedben. Ne haragudj már, de van abban valami megalázó, hogy amíg mások gennyesre keresik magu­kat, te tisztán havi háromezerért gürizel, mint egy hülye. Kihasználnak, mert szeretsz dolgozni. Nem jöttél még rá? — Te is dolgoztál kevés pénzért... és nem haltál bele. És te is szeretted a munkádat... de nekem küldetésem van... — Küldetésed!? — ismételte meg Rasztyo gúnyosan a szót. — Ezt eddig nem mondtad! Ez új nekem! Bár én tudom, benned mi munkál. Mint hírla­pírót, végül is egy szűk körben ismer­nek, lehet, hogy talán tisztelnek is egy Kicsit. De amint kilépsz ebből a körből, senki lettél Fannika, ha üres a zsebed. Ülhetsz otthon a kis kutricádban és havi háromezerért szövögetheted piros­­fehér-zöld álmaidat, írhatod a nemzet- és világmegváltó cikkeidet, lyukat üt­hetsz velük a kisebbségi levegőbe... De Bécsben nem ülhetsz be egy vendéglőbe jószerivel még egy kávéra sem, Pestet! is hotdoggal kell az utcán megtömnöd a hasadat, és ha lerobban az amúgy is rozoga kocsink, akkor utazhatsz a tömött csallóközi ex­­presszel Komáromba... — Mi van veled, Rasztyo? Te teljesen megbolondultál? Sohasem beszéltél így velem. Úgy teszel, mintha nem ismer­nél. Nekem fontos az Esti Szó. Még akkor is, ha éhbérért dolgozom, még akkor is, ha néha úgy érzem, eiegem van belőle. És nem szövögetek sem­miféle piros-fehér-zöld álmokat sem havi háromezerért, sem többért. Rasz­tyo, mondd meg; végül is mi bajod? Miért gyötörsz? Én nem akarok, meg nem is mehetek el még egy hónapra sem Becsbe. Orsinak ne is mondd! — ezt már könnyeivel küszködve szipogta, s ráborult az asztalra. Rasztyo egy kicsit megszeppenve állt meg fölötte, s némi tétovázás után megsimogatta a fejét, lehajolt hozzá, és halkan bele­súgta a fülébe: — Fannika! Simogasd meg a szőrös mellemet — mondta duruzsolva. — Menj a fenébe — pattant fel Fanni, s ahogy a lába engedte, beviharzott a szobába, és magára csukta az ajtót. (Folytatjuk) Fotó: M. Vodéra A HÉT 19

Next

/
Thumbnails
Contents