A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-21 / 12. szám
FIGYELŐ A helytörténetírás dicsérete (GONDOLATOK A KOMÁROMI DUNA MENTI MÚZEUM ÉVKÖNYVE KAPCSÁN) Az elmúlt néhány esztendő változásáradata sok (de nem) mindenben gyökeres és előremutató átalakulásokat eredményezett, ám mindamellett (s ez már a forradalmak — még a "bársonyosaké" is! — velejárója) rengeteg értéket is magával söpört. S amit teljesen nem is ragadott el, igen gyakran bizony azt is a létbizonytalanság peremére sodorta, s most éppen az a kérdés, hogy — egy leendő jobb és újabb reményben — veszni hagyjuk-e vagy mégiscsak igyekezzünk mindent megtenni a már meglévő értékek megtartása, megmentése érdekében? Tudjuk-e egyáltalán, hol az az ésszerű határ, ameddig még szükségszerű az eddig-volt lerombolása, s hol az, ahonnan már inkább a régi értékek átmentésén kell(ene) fáradozni? Egyáltalán: jogosult-e valaki ilyen határvonalakat kijelölni? Ha meg nincs semmiféle cenzúra, akkor — véleményem szerint — egy morzsányit sem szabadna, semmiféle ÜGY érdekében veszni hagyni abból, ami már kész van, amit a "múlt” eredményeiből ma is értékesnek mondhatunk. E problémakörnek kulturális életünkben számtalan példája akad, ám most csak egy részkérdésre, a dél-szlovákiai múzeumügyre, azon belül is elsődlegesen ezen intézmények publikációs tevékenységére szeretnék kitérni. Kezdjük egy kisebb visszapillantással! Hosszú évtizedeknek kellett eltelniök, mígnem a dél-szlovákiai vidéki múzeumok föltornászhatták magukat arra a szintre, hogy a többé-kevésbé rendszeresen és becsülettel elvégzett tárgygyüjtő- és dokumentáló-, valamint expozíciós tevékenység mellett immár a külvilág számára maradandóbb formában, a tudományosság igényevei, saját publikációk formájában is prezentálhassák munkásságukat. A hetvenes évek végétől, amikor a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum először jelentkezett Múzeumi Híradójával, sorra kezdték megjelentetni évkönyveiket, múzeumi értesítőiket. A komáromi, az érsekújvári és végül a galántai múzeum zárkózott föl, és alakított ki többé-kevésbé szilárd publikációs fórumokat (elenyésző magyar anyaggal rendelkezett ebben a folyamatban a lévai Barsi Múzeum és a rozsnyói Bányászati Múzeum, valamint a rimaszombati Gömöri Múzeumnak volt egy szépreményű, ám — sajna! — kérészéletű kezdeményezése). Nos, ezek a kiadói tevékenységek, próbálkozások egyrészt a tehetetlenségi törvény értelmében még "futnak", másrészt megtorpantak, illetve új utakat, lehetőségeket keresnek. De mire számíthatunk, mi a teendő? Egyáltalán: szükség van-e ilyen jellegű kiadványokra? Az utóbbi kérdésre egyértelmű igennel felelhetek, amennyiben ezek a kiadványok megfelelnek a színvonalas helytörténetírás követelményrendszerének. Helytörténet alatt nemcsak az adott régióhoz kapcsolódó szűkén vett történetírást értem, hanem a művelődés- és művészettörténetet, a néprajzot és akár bizonyos kötődő természettudományokat is. Az a lényeges, hogy ezek szakmai színvonala megfeleljen a kor követelményeinek, és szerzőik lehetőieg az adott tájegységen belül éljenek, alkossanak. Amolyan kis szellemi-tudományos alkotóműhelyekről álmodom tehát... S ennek az álomnak van valós alapja: bizonyítják ezt azok a múzeumi kiadványok, amelyek ez ideig megjelentek. A kérdést azonban a másik oldaláról is meg kell vizsgálni: van-e, lesz-e olvasóközönsége ezeknek a publikációknak? Ismerjük a múltbeli mechanizmust: bármit (persze nem a párt, hanem az olvasók szemszögéből bármit), bármekkora példányszámban ki lehetett adni, hiszen voltak "jól menő" szocialista üzemek, "gazdag" földművesszövetkezetek, ahol ezeket egy kis "szocialista összeköttetés” bevetésével viszonylag nagy mennyiségben el lehetett sütni. Ök meg aztán csináltak vele, amit akartak (elsősorban persze: NEM OLVASTÁK, másodsorban: osztogatták boldog-boldogtalannak — ingyen, természetesen. Értsd: senki nem becsülte meg ezeket az irományokat!). Nos, ez ma már nem megy és nem is kell, hogy menjen. Olyan vevőrétegre van szükség, amely egyúttal olvasóréteg is, és emellett, ebből adódóan a fentebb szóbahozott kis tudományos alkotóműhelyek szellemi hátterét, inspirációs bázisát is jelenti. Nyilvánvaló, hogy ez a réteg nem túl széles és nem túl pénzes. Ebből pedig az adódik, hogy múzeumi évkönyveinket viszonylag kis példányszámban és lehetőleg olcsón kell megjelentetni. Arra sincs szükség, hogy mereven ragaszkodjunk az évenkénti rend-'2 szeres megjelenéshez (ez nem is biztos, $ hogy anyagilag kivihető volna, bár aki"3 lépten-nyomon pénzügyi nehézségekre hi- gj vatkozik, az csak saját tehetetlenségét^ palástolja: az anyagiakat mindenkor elő lehet í teremteni!). Járhatóbb útnak vélném például, ■■ ha néhány, egymáshoz közelfekvő múzeum 2 összefogna, s egymás kiadványait kölcsö- S nősen terjesztenék, árusítanák, miközben a megjelenéseket is összehangolnák: bizonyos rotációt bevezetve elég lenne, ha egy-egy nagyobb tájegységen belül évente csak egy múzeumi kiadvány, évkönyv jelenne meg. Emellett persze azt is meg kellene oldani már végre, hogy központi helyeken (pl. Pozsonyban, Kassán) is meg lehessen vásárolni az egyes vidéki múzeumok évkönyveit, kiadványait. Ahogy mindezt írom, azon kapom magamat, mintha máris ismertettem volna (konkrétan is!) azt a kiadványt, amelyről ez az egész kérdés- és gondolatsor az eszembe jutott. A komáromi Duna Menti Múzeum évkönyvének, a luxta Danubiumnak a legutóbbi, 9. kötetéről van szó, amely 1991 -es évjelzéssel a közelmúltban hagyta el a nyomdát. A kiadványra teljes mértékben érvényesek azok az általános ismérvek, kívánalmak, amelyeket a fentiekben igényként már előszámláltam. Tartalmas, az önismeret és az egyetemes történetkutatás szempontjából is fontos dolgozatokat olvashatunk ebben az alig százoldalas kiadványban többek között a negyvennyolcas nemzetőrökről, a régi komáromi temetőkről, a szabadkőművesség helyi múltjáról, dunaradványi népszokásokról stb., valamint a múzeum elmúlt évekbeli tevékenységének krónikáját is áttekinthetjük. A viszonylag kis példányszámban (500), Mácza Mihály összeállításában és szerkesztésében megjelent kiadványt ma még csak a komáromi múzeumban vásárolhatják meg az érdeklődők, de bízom benne, hogy a fentiek szellemében rövidesen hozzáférhető lesz másutt is... LISZKA JÓZSEF 14 A HÉT
