A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-10 / 2. szám
GONDOLKODÓ I. MÉLYMAGYAROK VAGYUNK? Máig vissza-visszaköszön a tavalyi vita, amelynek kapcsán többen közülünk jobbaknak és kevésbé jobbaknak próbálták meg egymást kategorizálni, hogy kulturáltan fejezzem ki magam, a magyarságunkhoz való viszony hőfoka alapján. Az esetleges félreértések elkerülése végett azonnal sietek közölni, mi sem áll távolabb tőlem, mint bármiféle vita újrakezdése. A liberális és nemzeti elképzelések közötti különbségek azóta, úgy vélem, túlnőttek az akadémiai jellegen és ón tisztelek annyira minden olvasót, hogy maga is le tudja vonni a tanulságokat Kelet-Európa elmúlt évekbeli történéseiből. Azt hiszem, a szélsőségektől való óvakodás kell, hogy közös platformra hozzon minket. Talán nem kell különösebben bizonygatnom, hogy az a nézet, mely szerint csak akkor kell rájöjjek, hogy magyar vagyok, amikor az irataimba nézek, különösen a kelet-európai kisebbségek esetében nem állja meg a helyét. Ugyanakkor a másik szélsőség, a véres kard állandó lobogtatása sem megoldáshoz, hanem zsákutcába vezetne. Ezen kell mélyen elgondolkodnunk ebben az új évben: megtalálni a kulturált középutat, amelynek határozottságához, egyértelműségéhez azonban egy pillanatig sem férhet kétség. II. NEMZETI TULAJDONSÁGOK ÉS SZÉCHENYI A múltkoriban azt mondja egyik barátom: sokan állítják rólunk, hogy büszke nép vagyunk, hogy a fejünket nagyon magasan hordjuk. Tudod, mondta, gondolkodtam a dolgon és arra jöttem rá, lehet valami ebben a véleményben, csakhát a lényeg, az indíték az, amire tárgyalópartnerem nem jött rá. Az ugyanis, hogy azért járunk egyenes derékkal, mert mi egy szabadságszerető nép vagyunk. Magam is úgy gondolom, létezhetnek olyan, gyakran előforduló tulajdonságok, amelyek történelem, vérmérséklet, habitus stb. kapcsán mélyebben kiprofilírozhatják egy-egy közösség meghatározó jegyeit. A nemzet egyik jellemzője lehet ugyanis a közös történelmi élmények sora is. Többek közt ez is egy kapocs, amely kisebbségünket a magyar kultúrnemzethez köti. S hogy ne — elfogultan — csak pozitív példákat hozzak fel, Szekfű Gyula Három nemzedékében találtam rá ún. nemzeti bűneink felsorolására is. Széchenyivel kapcsolatban elmélkedik ezekről az öszszefüggésekről, s ha mára gondolataink egy része meghaladottá is vált, gondolom, tanulságos lehet röviden felidézni egyikmásik megállapítását. "Széchenyinél a politikai rendszer a lelki konstitúció szüleménye. Az ő politikája a lélekből fakad. Lelki konstitúciójának viszont magyarság az alapvonása. A legnagyobb magyar jelzője méltán az övé. A kifejezés, amikor megszületett, nagy ellenfele, Kossuth ajkain, a nemzetnek példátlanul tiszteletteljes meghajlását jelenté egyik fia előtt. De ma a szó hideg és tartalma homályos, szótfolyó. Szélesebb körű és melegebb fényt áraszt a jelző, mellyel Kemény Zsigmond báró nevezte: a leghívebb magyar. Ez a szó relációt állapít meg, Széchenyi és a nemzettest minden egyes, még utolsó tagja között is, relációt, amely alól senki ki nem vonhatja magát. Mi a magyarság iránti hűség? Miért ő a leghívebb?\És hívek vagyunk-e mi magunk? Ily kérdések tolulnak fel és hoznak zavarba bennünket e jelző kimondásakor. Széchenyi a leghívebb magyar, mert a magyar talajt soha el nem veszti lábai alól. íme kiindulópontja és politikai rendszerének állandó alapja: "Okoskodásom megállapított tényezője, az, hogy Magyarország mindenben egy nagy parlag. Magyarország nagy parlag! Ez tehát azon horgony, melyhez kötöm elemzésem fonalát. Summára összehúzva én azt hiszem: legelsőében kebleinkbe nyúlni, eszünkhöz jönni, magunkkal számot vetni, magunkat, mint halhatatlan lelkű lényeket megbecsülni és aztán magunktól őszintén tudakolni: parlag, kopár országi és nemzeti körülmények közt vájjon fellelendjük-e földi létünk üdvét?" Ezen a parlagon, ä magyar kopárságon épül fel Széchenyi rendszere. A magyarság parlagi, halhatatlan lélekhez méltatlan állapotban van, ezért kell a változtatás. Ő a "csúnyácska hazában", melyet végzete adott neki, nyílt szemmel, értelemmel és erkölccsel kezdé szemlélni az állapotokat. Első lépés tehát az adott magyar viszonyoknak egyszerű megismeréséből áll. Második lépése, szintén magyar talajon, a parlagnak munka alá vételét célozza. "Nekem úgy látszik, hogy mindenekelőtt az értelmiséget tágítni, s nemzetiséget terjeszteni kell, s Nagyot, Dicsőt s Halhatatlant csak aztán vihetni végbe. A sötét jövendő pedig kizárólag csak azon feltétel alatt mutatkozik bíborszínű távolban, ha a Magyarság közértelmesség által fejlend ki tökéletesen." Nemzeti bűneinket, e századokon át /. burjánzókat négy bokoraljban mutatja be Széchenyi. Az elsőhöz a hiúság és rokonai: önhittség, önáltatás, öncsalás tartoznak, a másodikba lelkesedés és szalmatűz, harmadikba közrestsóg, negyedikbe végül irigység és szülöttei, pártviszály és uralomvágy. "Nagy hiúság azon fatális nyavalya, melyben mi magyarok, igen szenvedünk. Mondjuk ki egyenesen, hányán, ki nem bízza el magát egész magyar földön? A magyarnak áltálján véve azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban sohasem ig. S nyúljunk kebleinkbe, nem úgy van-e? Bizony, nem tagadhatjuk. Ámde mi oka ennek? Sokan, sőt, tudtommal mindnyájan, kik errül ítélnek, egyedül keleti gyorsabb vérünk, egyedül természetünkbe szőtt nyugtalanságunk okozza ezt. Én azonban másutt keresem e tulajdonnak kútfejét, abban, tudniillik, hogy a magyarság vezetői annak számítási tehetségét soha nem iparkodtak kellőleg ébreszteni... A közrestség nem engedi, hogy a nagyobb rész oly tárgyak körül felvilágosítaná magát, amihez egy-két hónap, egy-két értekezés nem elég, hanem esztendei szorgalmas előmunkálás kell... Mi, magyarok, tengünk hosszú századok óta, egy magában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj. Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásán ne örülne." S végül Szekfű summázata: "Elismerem, nem kellemes és nem szórakoztató ez idézeteken végigtekinteni. De mellőzhetetlen kötelességemmé vált az erkölcsi lényünket így pőrére vetkőztető részleteket összeállítani, miután Széchenyi politikai gondolkodásáról kiderült, hogy abban a magyarság e belső tulajdonságai fontos alkotó tényezők. Idézeteim kétségtelenné teszik Széchenyi eredeti célját és kiindulópontját: ő nem a viszonyokat, nem az alkotmányt, a politikai és gazdasági berendezkedést óhajtá megváltoztatni, tehát nem az objektív, külsőséges, kézzel tapintható magyar világot, hanem a lelkieket, a magyarság egész belső, szubjektív világát. Reformmunkája elsősorban az egyes magyar lelki diszpozícióinak megjavítására, s ezáltal az egyedekből kialakuló nemzeti lélek megnemesítésóre irányul." S a magamé: nézzünk csak végig széles csehszlovákiai magyar — ha nem is parlagunkon — pusztánkon, gondolkodjunk el állapotainkon, s olvassuk el újból figyelmesen Széchenyi és Szekfű sorait. Csáky Pál 4 A HÉT
