A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-10 / 2. szám

GONDOLKODÓ

A SZABADSÁG KÍSÉRLETE avagy a kiutak kiúttalansága?

A Nagyvilág 1991/1-es számában Pál Ferenc "Latin-amerikai Írók, ha összejönnek’ címmel a földrésznyi térség íróinak 1990 augusztusának végén Mexikóban tartott találkozójáról számol be.

A XX. század: a szabadság kísérlete címmel megrendezett összejövetel résztvevői a meghirdetett téma — az értelmiségi századunkban játszott szerepe és az elmúlt időszak kelet-európai változásai — felvetésénél is alig jutottak tovább, s tanácskozásuk "régi sérelmekből fakadó indulatok kiélését szolgálta inkább, mintsem az útkeresést (kiútkeresést), Latin-Amerika megoldatlan kérdéseinek megvitatását." A találkozó kudarcának ténye puszta hírértékén túl is fontos, példaadó lehet számunkra, az indulatok ugyanis a találkozó kezdetén többek által is feltett kérdés, illetve a kérdésre adott válasz kapcsán szabadultakéi: tudniillik miért rekesztódtek ki (nem utolsósorban a Kelet-Európábán lezajlott politikai változások tükrében) a haladó latin-amerikai értelmiségiek, írók sorából, miéri nem nyertek meghívást a találkozóra a latin-amerikai próza olyan vitathatatlan mesterei, mint a mexikói Carlos Fpentes és a kolumbiai Gabriel Garda Márquez (Nobeldíjas). Erre a kérdésre (kérdésekre) a találkozó egyik szervezője és vezetője, a mexikói Octavio Paz (mellesleg ugyancsak Nobel-dijas költő és esszéista) állítólag csupán ennyit felelt: "Diktátorok felmagasztalói voltak."

Ez volt az a mondat, amely megdöbbentett, elkeserített és elgondolkodtatott. A castróistának bélyegzett G. G. Márquez tehát Kuba és Fidel Castro — vagy fogalmazzunk általánosabban: a kommunizmus Karib-tengeri modellje, s még általánosabban: a kommunista modell iránti leplezetlen szimpátiái miatt (és itt újból szeretném hangsúlyozni, hogy főként a Kelet-Európábán manapság zajló változások tükrében) elvesztette morális alapját, hogy haladó értelmiséginek nevezhesse önmagát. Pontosítsunk hogy írótársai (s végső soron olvasói is) haladó Írónak, értelmiséginek tarthassák, tartsák.

A kelet-európai változások immár harmadszori említése nem öncélú. Pál Ferenc tudósítása szerint a találkozó legelső pontja (ekkor látszólag még teljes egyetértés uralkodott résztvevői között) a cselekvő és poszt-machiavellista értelmiséginek nevezett Vádav Havel fellépésének méltatása volt; a XX. század legjelentősebb értelmiségi tetteként ünnepelték. Ha nem olvasom, talán soha eszembe sem jut, hogy tulajdonképpen kisebb (vagy nagyobb?!) szentségtörést követek el, ha Havelt is és Márquezt is haladó értelmiséginek tartom. Azt a Havelt, aki korábban, az ún. belső emigráció éveiben politikus emberként és íróként bírálta a kommunista hatalom szemforgatóan álszent, rothadó, demagóg paradicsomát. Azt a paradicsomot, amely önmaga hatalmát önnönmaga teremtette — a világtól elzárt, cselekvés és alkotásképtelenné nyomorított — egyenembereivel döntötte meg.

Reméljük, sikeresen.

Bár — egy tekintélyes londoni lap szerint az újonnan születő kelet-európai demokráciák még ugyancsak gyönge lábakon állnak, s az évtizedek alatt felhalmozódott, takargatott gondok-bajok, de főként a szavannatűzként fellobbanó és terjedő nacionalizmus diktatúraveszóllyel fenyegeti országaikat, s bennük mindazokat, akik számára az élet nem csupán fekete vagy fehér, nemzeti vagy nemzetellenes, keresztény vagy hitetlen, bal vagy jobb, szóval mindnyájunkat, akik azt szeretnénk, azt

merjük feltételezni magunkról, hogy az éppen uralmon lévő hatalomtól függetlenül is tudjuk, kik vagyunk, mit szeretnénk, miért és hová tartunk; akarunk és merünk, választunk és döntéseket hozunk — vállaljuk a felelősséget. Boldogan megvagyunk egy jóságos patrónus nélkül is, legyen bármilyen színű, aki bár ennünk adna és ruházna bennünket, de akinek és akiről a valóságtól függetlenül csak azt mondhatnánk büntetlenül, amit hallani szeretne. Bár szerencsére az ilyen hatalom megszüli pusztulását is, mert korlátoltsága folytán életképtelen.

Kevesen írtak lecsupaszitóbb, csontig hatolóbb elemzést erről a patrónus-hatalomról (magyarán: diktatúra), mint az a Márquez, akit — olvashattuk — egyes latin-amerikai körökben nem sikk haladó értelmiséginek nevezni, s valószínűleg nem illik egy napon, egy lapon említeni pl. akár Václav Havellel sem. Ha elnökünk fellépése, politikai jelenléte, tevékenysége a XX. század legjelentősebb értelmiségi tetteként nyer méltatást a haladás szellemében, akkor vajon milyen kritériumok, milyen szellemiség jegyében értékelhető A pátriárka alkonya, a mindent kisajátító és mindent elvesztő hatalom-diktatúra márquezi víziója?

Mielőtt még valaki félreértené! A kérdés nem az, hogy Havel vagy Márquez. Havel érdemeit nem tagadom, Márquezt nem mentegetem. (Miért is tenném?)

Latin-Amerika országai ma azt az utat, utakat keresik, melyek kivezetnének a jelenlegi, eléggé kaotikus helyzetből, lehetővé tennék a gazdasági, politikai, ökológiai problémák megoldását. Ez az útkeresés a motorja a haladó latin-amerikai értelmiség, a haladó latin-amerikai Írók tetteinek, törekvéseinek. Vannak, voltak, akik a megoldást, a kiutat bal felé vélték, vélik magtalálni (ilyen pl. a haladó Írók közül Neruda, Fuentes, Márquez). S ha ezt a megoldást (kiutat) az óriási társadalmi különbségeket ismerő földrész (hatalmas nyomornegyedek és rafinált luxusvillák) szocializálódásának reménye szüli, szülte (milliók és milliók emberibbé valóbb létének víziója), akkor azért talán mégis érdemes elgondolkodni a szándékon. Ettől a hatalom még hatalom, a diktatúra még diktatúra marad.

A pátriárka alkonya című müvében a lemeztelenített, lényegi, eiembertelenedett hatalom képeivel Márquez tükröt tart a hatalom gyakorlóinak, de a hatalom birtoklóinak vagy bitorlóinak elviselői elé is. Arra figyelmeztet, hová vezethet, mivé fajulhat a hatalom feltétel nélküli kisajátítása (Castro iránti szimpátiája ellenére). S ez olyan tanulság, melyet mi itt Közép-Európában, bár még friss kellene hogy legyen szabadulásunk emléke, nagyon könnyen feledni látszunk.

Azt hiszem, A pátriárka alkonyának írója körül kialakult vita számunkra is példaértékű lehet. Ha mi is csak a részt látjuk az egész helyett, a cél szempontjából mellékest a lényeg helyett, könnyen célt téveszthetünk s a végén ismét csak az örökkévalóság végtelen idejének lejártára várhatunk majd.

W.A. D.

A HÉT 5