A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-21 / 12. szám
FIGYELŐ Roncsol László A Posonium Társaság indulása elé Hölgyeim és Uraim, kedves vendégeink, fiatal barátaim, gyerekek! Mindenkit szeretettel köszöntök itt a pozsonyi várban, a történelmi Pozsony vármegye erős katonai és közigazgatási gócában, s a városban, mely régiónk viharos történelmének akaratából háromszázhuszonkét évig a történelmi Magyarország, 1918 után pedig Szlovákia fővárosa lett. Sokunkat éppen ez a történelrpi szeszélyektől nemzett közjogi helyzete és szerepköre vonzotta ide távoli szülőhelyeinkről tanulnunk, majd dolgoznunk, reménységek és csalódások, sikerek és kudarcok közt hányódnunk, földi hivatásunkat betöltenünk — élnünk és valószínűleg meghalnunk is. Azt hiszem, kevesen vannak itt közöttünk olyanok, akiknek ősei is több nemzedékre visszamenőleg ebben a városban születtek volna; azokat a magyarokat az őshonos németekkel és zsidókkal, sőt, csehekkel együtt a csehszlovák és a szlovák rendszerváltások honfoglaló manőverei tépték ki úgyszólván maradéktalanul Pozsony ősi falai közül, s kényszerítették őket más országokba, több ütemben, hogy új lakosai aztán azokat a házait, háztömbjeit és negyedeit is pusztulni hagyják, majd részben lebontsák és széthordják, amelyek ezt a várost várossá, Pozsonnyá, egyszerivé avatták, sajátos arcélét kialakították. Kevesen vagyunk itt, akik még ismertük az immár szívfacsaró állapotában sínylődött, ütött-kopott, gazdátlan, de még esett voltában is varázslatos ősi várost, a majdnem sértetlen történelmi Pozsonyt, annál inkább siratjuk hát részeinek teljes lerombolását, keresve és megtalálva őket mint egy-egy sajátos déjá vu-t Győr, Sopron, Veszprém, Hainburg vagy Becs mintaszerűen óvott történelmi városrészeinek valóságos élményében. Itt van ez a mesterségesen és mohón földuzzasztott város az ország délnyugati csücskében, a hármas-négyes határ szorításában, túnyomórészt első generációs törzsnépességével, mely hézagos és zavaros történelmi tudattal próbál a megint új történelmi helyzetben, levegő fogytán peremvárosi panelerdeiben megkapaszkodni, velünk együtt, barátaim, akik itt vagyunk vagy éppen nem vagyunk itt, s a nemzeti fanatizmus sárga tüzeit látjuk izzani sokak szemében, míg tőlünk délre, egy másik szláv államalakulatban s tőlünk keletre egy harmadikban éppen gyilkolják vagy öldökölni készülnek egymást a rokon nyelvet beszélő emberek milliói. Mi pedig — micsoda derűlátás! — ebben a helyzetben alakítunk Posonium Baráti Kört és Asztaltársaságot, mégpedig a várban, amelyért századokon át a megyében minden építő és alkotó mozdulat történt, s amely az országos kormányzó akarat impulzusait a vármegye területére szétsugározta, amelyet a vármegye férfinépe védett, s amely védte is a vármegye magyar, német és szlovák ajkú lelkeit, Felső-Csallóközt, Mátyusföldet, Pozsony- Hegyalját s a Hegyentúlt (Búrmezőt) személyválogatás nélkül, szervezvén életüket, mindenkiét a maga nyelvén, segítvén őket kultúrájuk és civilizációjuk hangyaszorgalmú építésében. Annak illusztrálására, mekkora mítoszi mélységekből vált ki számomra a maga teljes élő valójában ez a város, hadd meséljek el egy családi anekdotát. Egy Ung parti faluban láttam meg a napvilágot, és szüleim mesélgették, hogy volt a nővéremnek, amikor még egészen pici lány volt, egy Ciliké nevű macskája, amely egyszer fölszívódott a minden falusi kóbor cicák kifürkészhetetlen útjain. Nővérem kereste és keservesen siratta az állatot, s hogy megnyugtassák, kínjában valamelyikük azt találta mondani, hogy Ciliké nem halt meg, csak fölruccant Pozsonyba, s ott sétál a korzón, a villanyok alatt; korzó, villany, Pozsony: csupa messzi, valóságos, de egy kisgyermek részére megfoghatatlan fogalom, ha a környék petróleummal világít, mint akkor a mi falunk is. Tizenötödik életévemet tapostam, amikor a dunaszerdahelyi magyar tanítási nyelvű polgári iskola diákjaként egy hideg téli vasárnap reggel fölhozott ide a kíváncsiság, s bekószáltam a várost, fürkészvén a szürke, mocskos, néptelen és rideg utcákon, fázósan, összefagyva, Ciliké mesenyomait a Duna-part, a Sétatér s a Halászkapu utca korzóin meg az óvárosi sikátorokban. 1951 januárját írtuk, szlovákul még csak alig értettem, s örültem, hogy nem kell megmukkannom, mert senki sem volt kíváncsi egy nyurga kamasz véleményére. Aztán jöttek az egyetemi évek, majd némi vargabetű után a pozsonyi magyar szellemi műhelyekben végzett napi munka, mint valamennyiünké, s közben megismertük a valóságos, mesterségesen homogenizált és szervetlen és vele szemben, annak oppozíciójában a történelmi — polgári, heterogén és szerves Pozsonyt, amely már nincs, nem is lesz soha többé, miközben mindnyájunk — magyarok és gondolkodó szlovákok — képzeletében egy olyan virtuális Pozsony képe is körvonalazódott, amely alaptulajdonságaiban, mint nyitottság, türelem, hagyománytisztelet, a nyelvi, faji, politikai es vallási tarkaságok pártolása, mi több, öröme a hajdani, 1918 előtti, liberalizmus kori Pozsony szellemiségéhez igazodik vissza. Jogos ez a látomásunk, mert városunkat nemcsak történelme, hanem földrajzi helyzete is erre a szellemiségre ösztönzi, s nemcsak mai lakóinak tetemesebb hányadát, hanem mai, liberális szellemiségű vezetőit is ez a jövőkép foglalkoztatja. Nem tudjuk, mit hoz a közeljövő, az a húsz-harminc év, amely a régió demokratikus fordulatát követni fogja, az esélyek közt rövidebb távon politikai földrengések is adódhatnak, de hosszú távon lehetetlen a meghatározó, mindennél hatalmasabb, a modern zsarnoki világbirodalmakat is szétmállasztó eszmék és energiák ellen handabandázni, régiók, országok és városok geopolitikai helyzetét tudomásul nem véve jövőt tervezgetni és építkezni. Ez a mi reménységünk, hitünk és meggyőződésünk, amikor ezen a történelmileg is exponált helyen, annyi keserves, nyomott évtized után még mindig nem félelmek és szorongások nélkül, szegényen, de ismét — legalább szellemileg szabadon — összegyűltünk, s közös terveztetésre szólítjuk magyar, szlovák, német és cseh ajkú testvéreinket, minden keresztyén felekezet, zsidók, romák és ateisták és minden jóakaraté politikai szerveződés híveit egy új Pozsonyért, amelyben a húszezres, öntudatos magyarságnak is biztos, zavartalan, harmonikus helye lesz, amiképpen múltunk legjobb demokratái megálmodták, s ahogyan álmodunk róla magunk is. Ehhez köszönöm e baráti kör szervezőinek törhetetlen buzgalmát, Önöknek pedig, barátaink, a megjelenést. A baráti körnek vagy asztaltársaságnak sok sikert kívánok. Fotó: Gyökeres György Elhangzott a Posonium Baráti Társaság alakuló ülésén, 1992. február 16-án a pozsonyi várban 12 A HÉT
