A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-14 / 11. szám

FOLYTATÁSOS REGÉNY ez a helyzet nem méltó hozzá. Egyáltalán, mi szüksége rá? Müller valójában oda sem figyelt, mit mond Fanni. Láthatóan elemében volt, Fanni nem tudhatta, alig tizenöt perce derült ki, hogy ellentétben a professzor véleményével az ő diagnózisa volt a he­lyes. Az ilyesfajta apró győzelmek mindig felvillanyozták, s napokra háttérbe szorí­tották jellemének bizonyos negatív voná­sait, például az arcátlanul nyers modort. Fanni akaratlanul is "kifogta" a kedvező pillanatot. Müller karon ragadta, s vonszol­ta magával a folyosón. — De ón... ón... sietek haza... Hová megyünk? — Van fél órám. Mivel éppen magába botlottam, a maga számára — mondta félig mosolyogva, s betuszkolta a szobá­ba. Fanni egy óra múlva hagyta el az épüle­tet. Útközben bevásárolt, megfőzte a más­napi ebédet, amiből a mamának is bőven jutott vacsorára. Este korán lefeküdt, s elalvás előtt, visszagondolván a napra a szívét furcsa öröm lepte el. Sötét utcában botorkált Szántóóktól ha­zafelé Zsiga. A Kis utcában talán ha egy lámpa pislákolt az út mentén, a Várszeg utcában pedig minden lámpát "becser­késztek" és kilőttek Nemeslapos cigány­­gyerekei. Most az egyszer nem bánta, mert a télutói égbolton olyan fényesen ragyogtak a csillagok, hogy Zsigának bele­­sajdult a szíve. A Tejút is ott ragyogott felette az égen elnyúltan, időtlenül. "Mint gyermekkoromban" — gondolta. "Milyen régen volt, istenem! De mi az a csillagok­nak? Semmi. Egy szempillantás, annyi sem". Lassan bandukolt a sötétben hazafelé, közben az járt a fejében, hogy lám Szántó Sanyi is hasonlóan gondolkozik, mint ő, hasonlóak az elképzelései a földügyben. Azt is megbeszélték, hogy ha kell, segíte­nek majd egymásnak. Egyedül még a maga földjén is nehezebben boldogul az ember. "Hiába, kitaposatlan az út előttünk" — állapította meg, miközben cigaretta után kotorászott a zsebében, de csak az üres dobozt találta meg. Elhatározta, hogy tesz egy kanyart, s betér a kocsmába, a Dáridóba cigiért. Régen nem járt már ott. Városon elszokott az effajta kocsmázás­­tól. Meg egyébként is, a kocsma nem az ő világa. Az apja sem igen járt oda. A nagyapja, az igen. De akkor még nem Dáridónak hívták, hanem Verrasztónak. Ki tudja, miért? A kocsma tele volt. Többen a söntésnél álltak, a sarokban cigányok forgatták az ördög bibliáját. — Egy Marsot kérek — szólt oda Zsiga a csaposnak, amikor érezte, hogy egy súlyos kéz nehezedik a vállára. — Mi az Zsigám? — kérdezte egy kásás hang. — Te már minket le se szarsz? Zsiga hátrafordult. Gyermekkori pajtása, az eltelt évek alatt jócskán lezüllött Pataki Feri mámoros ábrázata jelent meg előtte. Zsiga egy pillanatig töprengett a válaszon, aztán rávágta: — De bizony Ferikém! — Hát azér’, mert már azt hittük, hogy valami baj van! — fűzte tovább nehézke­sen a szavakat Pataki. — Akkor gyere, igyál velünk! Kénytelen volt leülni az asztalukhoz. Két kört ő is fizetett, aztán sikerült odébbálnia. Hazaérve halkan tette be a kapuajtót, de­­már messziről látta, hogy a szülei még nem alszanak, az istállóban égett a villany. Zsiga egyenesen odament. Az apját ott találta a Szegfűnél. — Jó hogy jössz, fiam! Reggeltől oda­vagy, ez meg itt nem tud megelleni. Már azon gondolkodtam, nem kellene-e elug­­ranom az állatorvosért. Zsigának már reggel gyanús volt a Szegfű, de úgy számolta, van még lega­lább egy hete az ellésig. — Várjunk még, édesapám! Ez az első borja, nem fog ez olyan gyorsan menni. A kocsmában vett pakli cigaretta reggel­re el is fogyott, mire Szegfű világra hozta a kis bikát, aminek a felnevelésével Zsiga meg akarta alapozni majdani gazdaságát. Reggel hét órakor hullafáradtan dőltek az ágyba, az öreg is, a fia is. A Tejutat, a csillagok fényét is elhamvasztotta a reg­gel, csupán a nappali hold pislákolt az égen halványan, álmosan. Szombaton a megszokottnál korábban érkezett haza Rasztyo. Még öt óra sem volt, amikor halkan belépett az ajtón, meg­mosakodott, s bebújt Fanni mellé az ágy­ba. Fanni meg sem rezzent, mélyen aludt, lehunyt szemhéja alatt látni lehetett szeme mozgását. Rasztyo egy ideig nézte, aztán hanyatt fordult, karját a homlokára helyez­ve nézte még egy kicsit a mennyezetet, mélyet sóhajtott, fáradt tagjait, izmait eler­nyesztette. Behunyta a szemét, s abban a pillanatban olyan földöntúli nyugalom szállta meg, amelyet ritkán érez az ember. Test és lélek egyszerre pihen. Csend van, de nem szívszorító, dermedt csend, ha­nem puha és finom, amelybe beosonnak az alig hallható pici zajok: az asszony lélegzése az ágyban, az óra halk ketyegé­se a szomszéd szobában, a szél neszezé­­se az ablak réseiben, a madarak halk pityegése az ablak alatt a kertben, a szomszéd ház kapujának a nyikorgása, alig felfogható emberi beszéd az utca felől, az első trolik csendes "muzsikája". Tizenegy óra is elmúlt már, amikor Rasztyo felébredt. ínycsiklandozó szagok terjengtek a levegőben. A konyhában már meg volt terítve, Fanni a gáztűzhely körül sürgölődött. Rasztyo puszit nyomott az arcára. — Fannika, simogasd meg a szőrös mellemet! — mondta nevetve, mire Fanni is elmosolyintotta magát. — Tele van a kezem, most nem lehet. Gondoltam, hogy tizenegykor reggelizni már nem fogsz, az lesz a legjobb, ha megebédelünk. Szóltam a mamának is, mindjárt itt lesz. Rasztyo sorra felemelte a fedőket. — Tűnés onnan! — szólt rá Fanni félig komolyan, félig nevetve. — Zöldségleves és rakott káposzta van ebédre. Megfelel? — Nagyon is. Az osztrák kosztot nem tudom megszokni. — Rasztyo!? Ugye kijössz velem a Petőfi szoborhoz? Orsi nincs itthon, egye­dül meg nem nagyon akaródzik. — Persze, kell egy testőr, ha majd megkergetnek, mi? — tréfálkozott Rasz­tyo. — Ugyan! Még sohasem történt semmi galiba, pedig szinte minden évben ott voltam március 15-ón. Vigyáztak ránk a titkosok! Minden fánál ketten álltak — mondta Fanni fanyarul, miközben a levest merte az urának. — Fannika! Egyébként van egy zseniá­lis ötletem, de ezt majd akkor beszéljük meg, ha Orsi is itthon lesz. A lényeg az, hogy szereztem neked munkát Bécsben... — De hiszen nekem van munkám! — kópedt el Fanni, s a kanál félúton megállt a kezében. (Folytatjuk) A HÉT 19

Next

/
Thumbnails
Contents