A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-14 / 11. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY ez a helyzet nem méltó hozzá. Egyáltalán, mi szüksége rá? Müller valójában oda sem figyelt, mit mond Fanni. Láthatóan elemében volt, Fanni nem tudhatta, alig tizenöt perce derült ki, hogy ellentétben a professzor véleményével az ő diagnózisa volt a helyes. Az ilyesfajta apró győzelmek mindig felvillanyozták, s napokra háttérbe szorították jellemének bizonyos negatív vonásait, például az arcátlanul nyers modort. Fanni akaratlanul is "kifogta" a kedvező pillanatot. Müller karon ragadta, s vonszolta magával a folyosón. — De ón... ón... sietek haza... Hová megyünk? — Van fél órám. Mivel éppen magába botlottam, a maga számára — mondta félig mosolyogva, s betuszkolta a szobába. Fanni egy óra múlva hagyta el az épületet. Útközben bevásárolt, megfőzte a másnapi ebédet, amiből a mamának is bőven jutott vacsorára. Este korán lefeküdt, s elalvás előtt, visszagondolván a napra a szívét furcsa öröm lepte el. Sötét utcában botorkált Szántóóktól hazafelé Zsiga. A Kis utcában talán ha egy lámpa pislákolt az út mentén, a Várszeg utcában pedig minden lámpát "becserkésztek" és kilőttek Nemeslapos cigánygyerekei. Most az egyszer nem bánta, mert a télutói égbolton olyan fényesen ragyogtak a csillagok, hogy Zsigának belesajdult a szíve. A Tejút is ott ragyogott felette az égen elnyúltan, időtlenül. "Mint gyermekkoromban" — gondolta. "Milyen régen volt, istenem! De mi az a csillagoknak? Semmi. Egy szempillantás, annyi sem". Lassan bandukolt a sötétben hazafelé, közben az járt a fejében, hogy lám Szántó Sanyi is hasonlóan gondolkozik, mint ő, hasonlóak az elképzelései a földügyben. Azt is megbeszélték, hogy ha kell, segítenek majd egymásnak. Egyedül még a maga földjén is nehezebben boldogul az ember. "Hiába, kitaposatlan az út előttünk" — állapította meg, miközben cigaretta után kotorászott a zsebében, de csak az üres dobozt találta meg. Elhatározta, hogy tesz egy kanyart, s betér a kocsmába, a Dáridóba cigiért. Régen nem járt már ott. Városon elszokott az effajta kocsmázástól. Meg egyébként is, a kocsma nem az ő világa. Az apja sem igen járt oda. A nagyapja, az igen. De akkor még nem Dáridónak hívták, hanem Verrasztónak. Ki tudja, miért? A kocsma tele volt. Többen a söntésnél álltak, a sarokban cigányok forgatták az ördög bibliáját. — Egy Marsot kérek — szólt oda Zsiga a csaposnak, amikor érezte, hogy egy súlyos kéz nehezedik a vállára. — Mi az Zsigám? — kérdezte egy kásás hang. — Te már minket le se szarsz? Zsiga hátrafordult. Gyermekkori pajtása, az eltelt évek alatt jócskán lezüllött Pataki Feri mámoros ábrázata jelent meg előtte. Zsiga egy pillanatig töprengett a válaszon, aztán rávágta: — De bizony Ferikém! — Hát azér’, mert már azt hittük, hogy valami baj van! — fűzte tovább nehézkesen a szavakat Pataki. — Akkor gyere, igyál velünk! Kénytelen volt leülni az asztalukhoz. Két kört ő is fizetett, aztán sikerült odébbálnia. Hazaérve halkan tette be a kapuajtót, demár messziről látta, hogy a szülei még nem alszanak, az istállóban égett a villany. Zsiga egyenesen odament. Az apját ott találta a Szegfűnél. — Jó hogy jössz, fiam! Reggeltől odavagy, ez meg itt nem tud megelleni. Már azon gondolkodtam, nem kellene-e elugranom az állatorvosért. Zsigának már reggel gyanús volt a Szegfű, de úgy számolta, van még legalább egy hete az ellésig. — Várjunk még, édesapám! Ez az első borja, nem fog ez olyan gyorsan menni. A kocsmában vett pakli cigaretta reggelre el is fogyott, mire Szegfű világra hozta a kis bikát, aminek a felnevelésével Zsiga meg akarta alapozni majdani gazdaságát. Reggel hét órakor hullafáradtan dőltek az ágyba, az öreg is, a fia is. A Tejutat, a csillagok fényét is elhamvasztotta a reggel, csupán a nappali hold pislákolt az égen halványan, álmosan. Szombaton a megszokottnál korábban érkezett haza Rasztyo. Még öt óra sem volt, amikor halkan belépett az ajtón, megmosakodott, s bebújt Fanni mellé az ágyba. Fanni meg sem rezzent, mélyen aludt, lehunyt szemhéja alatt látni lehetett szeme mozgását. Rasztyo egy ideig nézte, aztán hanyatt fordult, karját a homlokára helyezve nézte még egy kicsit a mennyezetet, mélyet sóhajtott, fáradt tagjait, izmait elernyesztette. Behunyta a szemét, s abban a pillanatban olyan földöntúli nyugalom szállta meg, amelyet ritkán érez az ember. Test és lélek egyszerre pihen. Csend van, de nem szívszorító, dermedt csend, hanem puha és finom, amelybe beosonnak az alig hallható pici zajok: az asszony lélegzése az ágyban, az óra halk ketyegése a szomszéd szobában, a szél neszezése az ablak réseiben, a madarak halk pityegése az ablak alatt a kertben, a szomszéd ház kapujának a nyikorgása, alig felfogható emberi beszéd az utca felől, az első trolik csendes "muzsikája". Tizenegy óra is elmúlt már, amikor Rasztyo felébredt. ínycsiklandozó szagok terjengtek a levegőben. A konyhában már meg volt terítve, Fanni a gáztűzhely körül sürgölődött. Rasztyo puszit nyomott az arcára. — Fannika, simogasd meg a szőrös mellemet! — mondta nevetve, mire Fanni is elmosolyintotta magát. — Tele van a kezem, most nem lehet. Gondoltam, hogy tizenegykor reggelizni már nem fogsz, az lesz a legjobb, ha megebédelünk. Szóltam a mamának is, mindjárt itt lesz. Rasztyo sorra felemelte a fedőket. — Tűnés onnan! — szólt rá Fanni félig komolyan, félig nevetve. — Zöldségleves és rakott káposzta van ebédre. Megfelel? — Nagyon is. Az osztrák kosztot nem tudom megszokni. — Rasztyo!? Ugye kijössz velem a Petőfi szoborhoz? Orsi nincs itthon, egyedül meg nem nagyon akaródzik. — Persze, kell egy testőr, ha majd megkergetnek, mi? — tréfálkozott Rasztyo. — Ugyan! Még sohasem történt semmi galiba, pedig szinte minden évben ott voltam március 15-ón. Vigyáztak ránk a titkosok! Minden fánál ketten álltak — mondta Fanni fanyarul, miközben a levest merte az urának. — Fannika! Egyébként van egy zseniális ötletem, de ezt majd akkor beszéljük meg, ha Orsi is itthon lesz. A lényeg az, hogy szereztem neked munkát Bécsben... — De hiszen nekem van munkám! — kópedt el Fanni, s a kanál félúton megállt a kezében. (Folytatjuk) A HÉT 19