A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-14 / 11. szám
SZERDAHELYI TAMÁS FOLYTATÁSOS REGÉNY Télutó volt már, ám a nap hosszabb idő óta ki sem dugta az orrát a felhők mögül. Most mégis megtette, kikandikált, nehogy lökéssé Fanni kikászálódását az ágyból. A függöny mögött bekukucskált hát az ablakon, s látta, amint az asszony komótosan tolja le magáról a paplant, s lassan veckerkedik ki a langyos ágyból. Meztelen lába a papucsot tapogatja, az álomtól részegen botorkál a tükörig. Belenéz, beletúr sűrű hullámos hajába. A keze megáll a levegőben, a mozdulat félúton megmerevedik, visszafordul önmagába, s az asszony lágy melle is megállapodik ringásában a vékony hálóing alatt. Mereven néz, mint mindenki, aki az öntudatlan pillanatban egyedül van önmagával. Aztán a félbemaradt mozdulat befejeződik. Fanni végigsimítja az arcát, s magában megállapítja, hogy tegnap óta is több lett a ránc a szeme alatt. Péntek reggel van, hat óra. Több oka is volt rá, amiért mára szabadságot vett ki. Tíz órakor Orsi elutazik, kirándulni mennek az osztállyal, ki akarja kísérni a buszhoz, de úgy gondolta ez a péntek a szombattal és a vasárnappal megtámogatva arra is jó lesz, hogy rendbe szedje szétzilált idegeit, hogy egy kicsit távol legyen a szerkesztőségtől, hogy legalább három napig ne lássa Sárkány Tündét meg Bélády Icát és a többieket. Kivéve Kareszt meg mondjuk Szerdahelyi Tamást, akivel az évek során már vagy ötször megitták a pertut. Tegezték is egymást ideig-óráig, de aztán valahogy mindig "átcsúsztak" a magázás fennköltebb "hangnemébe". Mindig megvolt köztük a három lépés távolság, de ezt érdekes módon nem a kölcsönös ellenszenv, hanem éppen ellenkezőleg, a rokonszenv alakította ki. Fanni érezte, hogy Szerdahelyi elsősorban a nőt tiszteli benne. Nem valamiféle bálványozás volt ez a részéről, nem formás lába, szép barna mandulaszeme, karcsú termete képezte tisztelete tárgyát külön-külön, hanem Fanni mint jelenség. A maga módján Szerdahelyi is jelenség volt, pedig első látásra sem, meg talán a másodikra, sőt a harmadikra sem volt benne semmi érdekes, különleges. Minden átlagos volt rajta: a szeme, az orra, a szája, kopaszodó üstöké. Nem volt sem alacsony, sem magas, nem volt rajta semmi feltűnő, nem öltözött sem túl elegánsan, sem túl hanyagul. Általában farmernadrágot hordott, télen pulóverrel, nyáron rövid ujjú inggel vagy pólóval. Nem keltette senkiben a nőfaló képzetét, de a szeme sarkában mindig ott bujkált egy kis rosszul palástolt kíváncsiság a nők iránt, amelyet egy-egy félreérthetetlen pillantása leplezett le olykor. Szerdahelyi amolyan átlagos küllemű ember volt, mégsem volt középszerű. Volt benne valamiféle megnevezhetetlen férfiúi báj, amelynek észlelésére kevés nőnek volt "antennája". Fanninak igen. Szerdahelyi nem tartozott azokhoz a férfiakhoz, akik a mondén, mindenre kapható nőkre buknak, s akik egyetlen pillantással gondolatban pucérra tudják vetkőztetni még a bundába öltözött nőket is. Kolléganőjében intuitíve tisztelte a nőt, mindenféle hátsó gondolat nélkül. Fanni bekukkintott a lánya szobájába. Orsi hason aludt, hosszú szőke haja szétterült a hátán, vállán. — Bogárkám, csillagom, fel kell kelned... — Még öt percet hagyj aludnom — mormogta Orsi, s a fal felé fordult. Hosszú haja beszorult a karja alá. — Tíz percet kapsz még, aztán kifelé az ágyból — fogta szigorúra a hangját az anyja. Még tegnap este kirántotta az útravaló csirkét, mindent becsomagolt. Mire a gyerek felkel, útra készen állnak. Orsi ugyan tiltakozott ellene, hogy elkísérjék, de az anyja makacsul a fejébe vette, segít neki cipelni a hátizsákot meg az elemózsiás szatyrot. Ugyanis a bizonyítványosztás után megállapította magában, keveset foglalkozik a gyerekkel, aki nagyon el van hanyagolva azáltal is, hogy az apja nem lehet minden nap vele. Azt persze nem tudatosította, hogy mindent fél napba sűrítve akar "pótolni". hí Fél tizenegy lehetett, amikor a busz kikanyarodott a kis utcából, s végleg eltűnt a főutcán haladó kocsisorban. Fanni látta még, ahogy Orsi mosolygós ábrázatát az üveghez nyomja, s búcsúzóul kezével vidáman kalimpál. Elhatározta, hogy gyalog indul haza. A nap vidáman küldte sugarait a földre, bőven futotta belőlük Fanni dús hajára is, amelyben meg-megcsillant egy-egy ősz szál. A kellemes langy-meleg, a gyerekek kedves zsibongása valahogy vidámmá tette Fannit is. Sétálni volt kedve. A főutcáról átvágott egy csendesebb mellékutcába. Szórakozottan megállt egy-egy kirakat előtt, mosolyogva bekukkintott egy üzlet előtt hagyott babakocsiba. Ment, amerre a lába vitte. A hatalmas épület bejárata előtti műmárvány lépcsőkön megállt néhány pillanatra, aztán belépett az épületbe. Müller doktor ajtaja előtt tétovázott egy kissé, majd kopogott. Nem nyitotta ki senki az ajtót. Érdekes módon örült neki. Már csaknem kiért az épületből, amikor a folyosó végén belebotlott Müllerbe. — Jó napot! Hát maga? Mit keres itt? Fanni e váratlan találkozásra nem számított. Kimaradt a sebtében előre elkészített koreográfiából. Zavarában döccent egyet a nyelve: — A ba... barátnőmet, Tóth Katalint keresem... nóvérgyakornok, csak nem tudom jelenleg melyik osztályon van — füllentette, s a lelke mélyén érezte, hogy 18 A HÉT
