A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-14 / 11. szám
tisztelte és kedvelte, gyakran megfordult társaságában, s büszke volt rá, hogy Ady elismeri tehetségét. Ilyen ambivalens érzelmek és gondolatok gyötrik. Tudatalattijában ott munkál a lehangoló érzés, hogy nem tud versenyt futni Adyval, mert Ady idejében föltárta azokat a társadalmi bajokat és igazságtalanságokat, amelyek kidalolására a kor szelleme predesztinálta. Kemény Simon lassan leszakadt a magyar költészet élvonaláról, poétikája egyre inkább magánüggyé zsugorodott. Az írás iránti szenvedélye azonban nem lankadt, szerette az újságírást, a költészetet, a szavak zamatát, színeit, zenéjét. Míg a zsidótörvény következtében el nem tanácsolták a laptól, Az Est szerkesztőjeként rótta a lelkes, de gonddal és fegyelemmel komponált sorait. Kellér Andor, aki közel került hozzá, emberi vonatkozásait emeli ki emlékezésében: "A másfél méteres, zömök, kisbajuszos emberben volt valami meghökkentően imponáló, tiszteletet ébresztő. Verseit hetekig csiszolta, javítgatta, ezért vállalta a személytelen, háttérbe húzódó szerkesztő robotját... A legfinomabb árnyalatokat kifejező vezércikkeit, kimunkált, gondos, csillogó prózáit mindig névtelenül közölte... A zárkózott ember önmagáról soha szót nem ejtett, még imádott felesége, Rózsi előtt sem... nem tudott kinyílni, csak versben — dicséretre vagy bírálatra senkitől nem reflektált, a kritikákat belepillantás nélkül félretolta... Egy csacska kíváncsinak, aki arról faggatta: nincs-e valami vágya? — az apró szerkesztő így felelt: »Csak egy, hogy az autóbuszban ülve leérjen a lábam...« Herman Ottó úti kis házából autóbuszon járt be a szerkesztőségbe, délben már otthon volt, utolsó éveiben ki sem mozdult, olvasott, írt, kertjét gondozta, sárga violáit és rózsáit ápolta..." Utolsó verseit átfödi az árnyék, retteg a háborútól, üldöztetésektől, a bizonytalan jövőtől. De nemcsak önmagáért, családjáért aggódik, népét, nyelvét, magyarságát még jobban félti. 1942-től 1944-ig vezetett naplójának szinte minden sora erről beszél: "A háború drámai végkifejlődéséhez közeledik. A legnagyobb aggodalommal gondolok rá, hogy az én szeretett, kis gyenge hazám is ennek a végkifejlődésnek útvonalába esik. Mi történik evvel a rosszul táplált, hiányosan öltözött szegény néppel, ha a háború tüze és vasa elborítja zsúpfedeles házacskáját? Ha ránk lép a háború acélbakancsos lába, fel tud-e tápászkodni még egyszer ez a drága nemes magyar nép?" Naplójában föltárul Kemény Simon lelkének minden rezdülése, megismerjük a körötte zajló, gyűlölködő világot, a mindennapok reményeit és félelmeit, a politika és a háború lélek- és embertipró prését. Mint annyian, ő is magányos falevélként forgott az öldöklő viharban. Naplójának utolsó bejegyzése komoly és szent fogadkozás: "Fogadom: naponta 50-szer mondom el: Jóistenem, óvjad meg, védjed meg drága szép Magyarországunkat." Pest már szabad volt, amikor 1945 januárjának végén budai házának pincéjében a razziázó németek megtalálták a bujkáló Kemény Simont és öccsét. A járőrök a testvérpárt a ház kertjébe kísérték és kivégezték. Ott feküdtek egymás kezét fogva a frissen esett hóban, szinte karnyújtásnyira az annyira óhajtott szabadságtól. DÉNES GYÖRGY ÉGTÁJAK KÉMÉNY SIMON VERSEI Gyümölcsök Az asztalod gyümölccsel rakd tele, Csorduljon szádból kétoldalt a lé, És álladra a gyümölcsvér-folyó Szivárogjon édesen lefelé. Az almától fehérebb lesz fogad, Szád barlangja rózsásabb, harsogóbb, Zengóbb a szómadár, mely kiröpül, Illatosabb és fényesebb a csók. A vörös meggytől kékebb lesz szemed, És távoli, mint a messzi hegyek, Amelyektől örökre vágtat el A vad néger: a gyorsvonat, veled. A lágy baracktól márványkebeled Majd lágyabb és bánatosabb leszen, Nem oly büszke, kemény és katonás, Mint egészséges, gőgös szüzeken. Fehér, sovány és kékeres marad Kezed galambja: dinnyével etesd, Az ananász húsától aranyos S tigrisrugalmas lesz a drága test. Hajad narancstól lesz dús és puha, Tekinteted banántól bánatos, Megsápasztja arcod a bús banán, Mint porcellánt a nemes századok. A kék szőllő, a dércsípte, szagos, Mint kis, piros borpatak vérzik el A hosszú, keskeny, gyűrött ajkadon, És csókodhoz és dalodhoz tüzel. Az asztalon nagy ezüst tálakon Vérfoltos, ősi, rablott kincseken Álljon halomba a sok friss gyümölcs, S az asztalfőn te trónolj meztelen. Európa elrablása A tengernek nem tetszik: háborog, De száz kerék buzgólkodik, forog, És tol és lök a sok acéldugattyú S lustán indul a hajó, mint a hattyú. Fehér nagy hasa zsákmánnyal tele, Csak pofozza a tenger tenyere. Még jó, hogy nincsen csontja a tengernek, Mert összetörné, mint diót a gyermek. A rakomány: szív, agyvelő, torok, Ezüst szopránok, arany tenorok, Hős tudomány, minden munkára készség, Minden kalandot vállaló merészség. A parancsnoki hídon gőgösen A kancsal, kaján dollár áll lesen. Az úri osztályt védi tarka sátor, A szegényeket rejti bús sikátor. A hajófenék kincsekkel rakott. Amit Európa szépet alkotott, Amit vászonra festett, kőbe vésett Nemes földünk szép lánya, a művészet. És lekottázott és selyembe szőtt Krisztus óta, vagy már Krisztus előtt. Egy világrész szent lelke ott a gályán, Úszik a szolga óceán dagályán. A víz felett vastorkú szél üvölt, A víz fenekén vonaglik a föld, De semmivel sem törődve, a gálya A távolság mérföldjeit zabálja. Európa lelke ott a habokon! Viszi a kapzsi újgazdag rokon. Kormos fűtők és néger tengerészek Őrzik, hogy el ne rabolják a vészek. A hajót ott fönn, járó csillagok, A hajót ott lenn, vad cápa-rajok Kísérik végig New Yorkig a pályán, S Kolumbusz lelke vergődik a gályán. A HÉT 17
