A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-07 / 10. szám

ban gépírást is vállaltam. A hajamat is magam festem, s egy barátnőm nyír meg... No de a fiatalembereket az ilyen gondok még nem érdeklik.

— Dehogynem — bizonygatta Béla. — Sajnos kell, hogy érdekeljen, mert nemsokára nekünk is ilyen problémáink lesznek. Hacsak egy privát cég képében ránk nem nevet a szerencse.

— De az is lehet, hogy se állásunk nem lesz, se fizetésünk — jegyezte meg mogorván a társa. — Most már arra sem számíthatunk, hogy majd elvegetálunk a munkanélküli segélyből, mert ott is új szabályok érvényesek.

— Még nem is olyan régen más volt a helyzet. Akár egy évig is folyósították a segélyt. Tavaly az egyik elsős, akit fél évig matekra tanítottam, mert a szülei nagyon szerették volna, ha elvégzi az egyetemet, pedig már ismételte az első évfolyamot, szóval ez a srác nem tudta letenni a félévi vizsgáit, és kimaradt. Valami szakérettségije volt, ezért elment a munkahivatalba, hogy adjanak neki munkát. Megfelelő állást nem, de segélyt kapott. Nevetve mesélte, hogy esze ágában sincs állásba menni, mert a segéllyel jobban járt, mintha dolgozna.

— Ezt nem értem — szólt közbe Márta.

— Pedig egyszerű — magyarázta Béla. — Szakközépiskolás végzettséggel és kezdőként bárhol lett volna is állásban, a levonások után semmiképpen sem maradt volna több pénze, mint amennyi a munkanélküli segély volt.

— Ha jól emlékszem, ezernégyszázat kapott kézhez — jegyezte meg Gyuri.

— Pontosan. És ehhez még azt kell figyelembe venni, hogy csak időnként macerálta őt ezért a pénzért a munkahivatal. Nem kellett naponta korán kelnie, bizonyos időre pontosan megérkeznie, sőt a főnöke sem piszkálta, hogy rosszul dolgozik. Szóval gyöngyélete volt.

— Alig huszonegy éves és így gondolkozik! Hová jutottunk? Ki ennek az oka? — méltatlankodott Éva.

Márta legyintett:

— Ki az oka? Ne légy naiv! Azért, hogy csupa közömbös, lusta, nemtörődöm, csak a könnyű életet kereső fiatallal vagyunk körülvéve, általában a szülőket okolják és az iskolát. Mert hogy rosszul nevelték a jövő nemzedékét.

— Pedig végső soron a rendszer, a társadalom volt az, amely leszoktatta az embereket a becsületes munkáról — szólt közbe Béla, és Gyuri folytatta:

— Mert mire nevelte az embereket az úgynevezett szocializmus? Arra, hogy nem érdemes gürizni. Minél kevesebbet dolgozott valaki és minél műveletlenebb volt, annál többre vitte. Elég volt hőzöngeni. Aki pofátlanul szemtelen volt, a maga javára tudta kihasználni a más eszét és munkáját, ráadásul pártigazolványt lobogtatott, az érvényesült.

— Sok víznek kell lefolynia a Dunán, amíg ezt kiheverjük — vélekedett Béla. — Amit negyven évig belénk sulykoltak, hogy elfeledjük, legalább nyolcvan év kell hozzá.

Csöngettek.

— Ez biztosan a sofőr lesz — mondta Éva és kisietett.

Nagydarab, mosolygós, vidám szemű emberrel tért vissza.

— Bemutatom az urat a társaságnak. Megiszik egy kávét, és indulunk.

— Csak folytassák nyugodtan magyarul. Régi pozsonyi családból vagyok, tudok a maguk nyelvén is. Igaz, nem valami jól, de mindent megértek. A nagyszülőim még magyarok voltak.

— Németül is tud? — kérdezte Márta.

— Természetesen, asszonyom. És egy kicsit franciául. Azt az iskolában tanultam. ;

— Ez már igen! — lelkesedett a két diák.'!

— Otthonról eleve három nyelvvel indulni: és az iskolában... De milyen iskolában : tanult franciául? !

— A gimnáziumban. Csak akkor még í

általános műveltséget nyújtó középiskolának nevezték.

Amíg a sofőr a kávéját kortyolta, hallgattak. Aztán valamennyien szinte egyszerre álltak fel, és munkához láttak. Éva megmutatta, mit kell a teherautóra rakni, s amíg a férfiak lehordták a bútort, a két asszony gyorsan rendet csinált a konyhában. Éppen leértek, amikor a két fiú már a ponyvát segített rögzíteni a teherautón.

— Mi megyünk elöl — kászálódott föl a sofőr mellé, a vezetőfülkébe Éva. — Ne : tévesszetek szem elöl! j — Hát az Somorjáig nem lesz nehéz — : jegyezte meg Márta, és beült ősrégi Ško'■ dájába, hátra pedig a két egyetemista ! telepedett.

(Folytatjuk)

A HÉT 19