A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
LÁTOGATÓBAN Nem magáért, hanem a gyermekekért Rég volt, talán igaz sem volt — mondanák a kívülállók, de mi, Bagitáné Kürthy Katalinnal tudjuk a valót. Mégpedig azt, hogy az 1970-es óvek elején, amikor egyszer az iskolájukban, a Gútai Pionír Utcai Alapiskolában jártam, ő, fiatal tanítónőként éppen akkor alakította meg a színjátszó és bábcsoportot. Emlékszem, milyen nagy kedvvel és mekkora tervekkel látott munkához. Csoportjai tevékenységét azóta is figyelemmel kísértem. Jóleső érzéssel tapasztaltam, hogy Bagitáné azon kevesek közé tartozik, akik a hosszú idő alatt sem veszítettek lelkesedésükből és megszállottságukból. Pedig az idestova húsz óv alatt sok minden történt vele, az iskolával és a gyermekek színjátszó mozgalmával is. Legutóbb, amikor egy röpke órára találkoztunk iskolájukban, a régi hévvel és az egykori melegséggel idézgette a múltat. — Könnyű volt a kezdet és lelkesítő a folytatás, mert tudtam, a gyerekek vágynak az ilyen jellegű foglalkozásokra. Annak idején azért hívtam életre a csoportot, mert úgy éreztem, hogy a mindennapi tanórákon csak a kötelező tananyagot tudom átadni tanítványaimnak. Valami másra, valami felszabadultabb foglalkozásra volt szükség ahhoz, hogy ne csak a számonkérés legyen a tisztem meg az új tananyag elmagyarázása. Többet, jobbat is akartam adni a gyerkőcöknek. Amikor közel húsz évvel ezelőtt megalakítottam az első csoportot, még csak a próbálkozás szintjén mozogtunk. Rövid jeleneteket, bábjátékokat tanultunk, és a gyerekek öröme, jókedve, önfeledt hancúrozása ösztönzött a további lépésekre. A gyerekeknek és nekem is megtetszett az a módszer, amely valahogy ösztönösen alakult ki: mindent megbeszéltünk, mindent együtt csináltunk, minden darabot magunkra formáltunk, nem hagytuk figyelmen kívül még a legapróbbak véleményét sem. Már a kezdet kezdetén nagyon tetszett a lányoknak, fiúknak, hogy egy meséből, történetből mi alakítottunk látványos darabot. Sohasem játszottuk el a műveket egy az egyben, hanem mindig a körülményekhez, a szereplők egyéniségéhez igazítottuk. így lettek, így lettünk valamennyien alkotók — mondta. Az első próbálkozások, mint általában az első lépések, nem voltak eszményiek. De ma is szívesen emlékeznek rájuk... És sokszor emlegetik, hogy maguk készítették a bábokat, szabták a ruhákat, varrták a kellékeket, és bíztak, nagyon bíztak az előrelépésben. A tanító néni — akkor még férj és saját csemeték nélkül — minden szabadidejét a csoporttal töltötte. Két év telt el, mire összerázódott a kis sereg, s a közönség meg a tanítók biztatására, immár több fellépéssel a hátuk mögött, beneveztek a Duna Menti Tavaszra. Akkor a járási fordulóig jutottak. A következő év10 A HÉT ben új műsorukkal már a dunaszerdahelyi döntőben is szerepeltek. Közben sokszor bemutatkoztak a környéken, és a csehországi Frýdlantba is eljutottak, ahová az árvíz utáni kitelepítés óta szoros kapcsolat köti az iskolát. Az ottani fellépés érdekessége, hogy a szereplők, azaz a gútai gyerekek csehül mondták a szerepüket, s olyan sikert arattak, hogy a közönség alig akarta leengedni őket a színpadról. A bábjátékok után színdarabokkal próbálkoztak. Ezekkel is többször eljutottak a Duna Menti Tavaszra. Közben néhányszor kicserélődött a gárda, hiszen a végzősök az iskolából és a csoportból ugyancsak "kiestek". Azonban valamennyien azóta is szívesen emlékeznek vissza azokra a délutánokra, amelyeket együtt töltöttek, akár a tanteremben próbákkal, akár a pódiumon fellépésekkel. — Mindig az volt a nagy-nagy örömöm, ha láttam, a gyerekeknek kedvük telik a játékban. A játékban, amely tulajdonkép-Bagitáné Kürthy Katalin pen nagyon kemény munka volt. Az már persze a pedagógus jártasságán múlik, hogy miként "varázsolja" a munkát játékká! Hány, meg hány olyan gyerek csapódott hozzánk, aki nehezen olvasott, nem is nagyon szerette a könyveket, de láttam benne az érdeklődést, megfigyeltem, milyen sóvárogva lesi a próbáinkat, bevettem hát a csapatba! Nem bántam meg, mert ezeken mértem le leginkább, menynyire érdemes volt ebbe a dologba belefogni. Ők igazolták leginkább, milyen értékes emberformáló egy ilyen csoport. Nem a kimondottan tehetséges, tökéletes gyerekeket gyűjtöttem össze, hanem azokat, akiket őszintén érdekelt az effajta munkálkodás. Ám egy-két év múlva határozottan érezhető volt valamennyiükön a kulturáltság. Bátrabbakká váltak, a szókincsük bővebb lett, más benyomást keltettek, volt megjelenésük, és az élet minden dolgában igényességre törekedtek. Ez volt a legnagyobb haszna a sok-sok erőfeszítésnek — emlékezett vissza. Az elismerésekről, a díjakról nem beszélt. Ismerem a véleményét ezekről... Hangoztatja, hogy nem ezek jelentik a pedagógus, a nevelő megbecsülését. Sokkal inkább esküszik az emlékek súlyára, meg arra a melengető érzésre, amikor évek múltán a volt diákok ráköszönnek. Avagy arra az örömre, amely akkor járja át, amikor az egykori kis színjátszók, bábosok bekopognak az ajtaján és együtt idézgetik a régi eseményeket, a lejátszott darabokat, a Hamupipőkét, a Táncon nyert királynéságot, a Táltos bárányt, a Királyok kenyerét, az Egy szem szőlőt. Hosszú a sor és egyre hosszabb, mert a tanító néni fáradhatatlan és ha szétszéled az egyik csoport, a következő tanévben már szervezi a másikat, ha színre vitték az egyik darabot, már töri a fejét a másikon. — Most az elsősöktől egészen a hatodikosokig verbuválódott az együttes. Teljesen újoncok, de már túl vagyunk az első fellépésen. A karácsony előtti napokban mutattuk be az esztendőről készült összeállításunkat, most pedig egy francia verses mese feldolgozásán munkálkodunk. Most is együtt... Próbáljuk úgy átírni, hogy mindenkinek megfelelő szerep jusson, hiszen az elsősökre ugyanúgy gondolni kell, mint a hatodikosokra! A gyerekeknek tetszik, mindig újabb és újabb ötletekkel gazdagítják az anyagot — árulta el. — Akkor tehát a Duna Menti Tavaszon találkozunk... — szóltam közbe. — Nem, semmiképpen. Egyrészt még nagyon a kezdeteknél tart ez a gárda, másrészt már nem szívesen nevezek be a versenyekre. Az elmúlt évek értékelései alapján inkább úgy döntöttem, hogy megkímélem a gyerekeket meg magamat ezektől. Majd ha a csoport tagjai kérik, hogy nevezzünk be, az ő akaratuk előtt meghajlok. Különben újra és újra hangsúlyozom, hogy nem a versenyek miatt dolgozom. Szép, jó, olykor hasznos a megmérettetés, de itt többről van szó, nevelésről, emberformálásról, az irodalom, a kultúra értékeinek megszerettetéséről. Olyan nagy a gyönyörűségünk, amelyet a próbák, az összejövetelek adnak, amely egyelőre elég. Talán majd később — mondta bizonytalanul. Rég volt és igaz, hogy sok-sok évvel ezelőtt "megszületett" egy csoport a gútai iskolában. Hogy ma is létezik, az elsősorban Bagita tanító néninek köszönhető. Nem magáért, a gyermekekért tette. Az évek során élhette volna ő is másként az életét, estébe nyúló próbák, éjfélig tartó, mesét, verset, színdarabot hajszoló keresgélések nélkül... De úgy érezte, ha valamibe belekezdett, azt folytatni kell, mert a gyerekek igénylik azt a szépet, azt a nemeset, azt a felemelőt, amelyet sehol másutt, csakis itt kapnak meg. Ezért él ez a csoport, immár közel húsz éve... Benyák Mária
