A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
SORSOK Az osztályelső Isten és a rendszerváltás útjai kiszámíthatatlanok. Ennek a bővített szólásmondásnak igazolására jobb példát nem is találhattam volna, mint azt, amiről, illetve akiről most írni szeretnék. Amikor először olvastam a hirdetést, hogy vásároljon Nagy Olgánál, rendeljen könyvet, folyóiratot telefonon, levélben vagy személyesen, csak azt tudtam, hogy az illető nem lakik messze tőlem. Bekukkantottam hát a Nagy névvel fémjelzett "újságosbódé" ablakán, ahol legnagyobb meglepetésemre évek óta nem látott osztálytársamat fedeztem fel a napi- és hetilapok, könyvek és folyóiratok halmaza között. Először kissé megdöbbentem, hiszen emlékeim szerint Olga az osztály legszorgalmasabb és legjobb tanulója volt, és a róla alkotott képbe valahogy sehogy sem illett bele ez a foglalatosság, viszont érdekelni kezdett, hogyan is alakult az élete. — Érettségi után a hajógyárba kerültem, a bérkoordinációs osztályra. Négy évig dolgoztam itt. Hamarosan férjhez mentem, mivel mint tudod, férjemmel már az iskolás évek alatt is jártunk. Aztán megszületett a nagyobbik lányom, Andrea. Viszont úgy éreztem, a munkám túl száraz, "irodadohos", hiányoztak az emberek. Ezért az első adódó alkalommal váltottam, és a járási szakszervezeti hivatalban helyezkedtem el. Közben megszületett a második lányom, Olga. így lettem a férjem után Nagy, a lányaim után családanya, és miután 1986-ban munka mellett elvégeztem a pénzügyi főiskolát, még mérnök is. Ekkor azonban nagyon összesűrűsödtek a dolgok, néha már úgy éreztem, nem bírom tovább. Ezt az érzést bizonyára mindenki ismeri, aki hosszabb kihagyás után kezd újra tanulni, és munka mellett végzi el a főiskolát. A sok-sok nehézség bizony rengeteg erőt kivett belőlem, viszont kárpótolt a munkám, hiszen azt csinálhattam, amit szeretek. Végre segíthettem az embereknek eligazodni ügyes-bajos gondjaikban, segítettem megoldani problémáikat. Nem is gondolnád, milyen szerteágazóak az emberi élet mindennapjai, és nekem, aki soha nem voltam közömbös az emberek bajai iránt, kellemes lelki kielégülést jelentett, ha segíthettem. A diploma megszerzését sem csak saját úri passziómból tartottam fontosnak, hanem azért, hogy a szaktudásom minél megfelelőbb legyen. Lelkesedésből, szorgalomból nálam soha nem volt hiány. — Ezt tudom, hiszen ismerlek — konstatálom, miközben megnyugvással veszem tudomásul, hogy volt osztálytársnőm ma is ugyanaz a csupa ideg, fészkelődő, nyughatatlan ember. — De hát a szakszervezet nem árul újságot — próbálom meg suta szellemességgel továbbgördíteni a beszélgetést. — Könnyű most jópofáskodni, de akkor egyáltalán nem volt mindegy. Nekem a rendszerváltás bizony nem jött a legjobbkor. Amikor a sok herce-hurca után végre úgy éreztem, révbe értem, szinte egyik napról a másikra megszűnt a munkahelyem, létszámfelettivé váltam. Itt álltam kezemben keserves verejtékkel megszerzett diplomámmal, hátamon a család és a két lány összes gondjával, hiszen időközben az egyik egyetemista, a másik meg gimnazista lett. Sok időm nem volt a töprengésre, ki nem állhatom 6 A HÉT a tétlenséget, nem is beszélve a hiányzó anyagiakról, azonnal cselekednem kellett. Abban biztos voltam, hogy valami olyanba kezdek bele, ahol emberközelben maradhatok, így aztán kapva-kaptam az alkalmon, amikor a Živena Kiadón keresztül egy azóta megszűnt magántársaság lapterjesztőket keresett. Ök csábítottak bele ebbe a kusza, néha kegyetlen, néha borzongatóan kellemes világba, ami 1991 márciusa óta hivatásommá vált. Eleinte csak hazai lapokkal foglalkoztam. Minőségi változást az hozott, amikor márciusban végre sikerült privatizálnom a mostani újságosbódémat. A választékot magyarországi folyóiratokkal, könyvekkel is bővítettem, meg néhány aprósággal, amire a korán munkába siető embereknek szükségük lehet. A napilapok árusítását is miattuk vezettem be, amiért nagyon hálásak, hiszen itt nálam többnyire a naponta ingázó emberek fordulnak meg, akik reggel leszállva a falusi buszokról, azonnal megvásárolhatják kedvenc újságjaikat. Mindent megteszek azért, hogy az igényeket maradéktalanul kielégítsem. A buszok érkezéséhez, a járatokhoz igazítottam a nyitvatartási időmet is, reggel hatkor már rendszeresen itt vagyok, tulajdonképpen állandóan tizenkétórázom, hiszen délután fél ötig várom az érdeklődőket. Szinte mindent a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, mit, mikor, mennyit. Mostanra már elmondhatom, hogy törzsvásárlóim vannak, a legnagyobb örömet mégis az jelenti a számomra, ha valaki nálam találja meg azt a könyvet, kiadványt, amelyet már mindenütt eredménytelenül keresett. — Szóval befutottál. Dől hozzád a pénz, semmi gondod. Hogy bírod elviselni ezt az embertelen jólétet? — bújik ki belőlem a kisördög. — Ne viccelj! Te el sem tudod gondolni, mekkora a rizikó. Nagyon nehéz eltalálni, mi az, ami az embereket érdekli. Az egyik dolog azonnal elfogy, viszont a másik a nyakamon marad, mert az eladatlan újságokat, könyveket senki nem veszi vissza tőled. Ilyenkor jön a leárazás, de néha még így sem kellenek. Imádom a gyerekeket, a nekik szánt könyveket, újságokat csak kis haszonkulccsal árusítom, sőt, az is előfordult, hogy iskolákkal kötöttem szerződést olyan tankönyvekre, amelyeket csak nehezen, Magyarországon lehetett beszerezni. Végtelenül tudtam örülni, ha segíthettem. Aztán persze itt van az óriási konkurencia. Ahelyett, hogy a terjesztők összetartanának, a legnagyobb ellenségei egymásnak. Szinte nevetségesen hangzik, pedig egyáltalán nem az, de előfordultak szinte vérre menő, tettlegességig fajuló incidensek is amiatt, hogy valaki 50 fillérrel olcsóbban árult egy menő lapot. Szóval akkora a káosz, hogy nagyobb már nem is lehetne. A posta monopolhelyzete sem igen segíti elő a haladást. Meg persze az egyre terjedő bűnözés sem. Már hozzám is háromszor törtek be. Ilyenkor aztán jön a rendőrség, biztosító, mindenfajta tortúra. Erről jobb nem is beszélni. Tulajdonképpen számomra ez az első év afféle tanulóév volt, sok mindent tapasztaltam, megfigyeltem. Persze újabb kellemetlenségek adódhatnak. Lassan már én is ott tartok, mint a viccbéli zsidó, akinek akkor van nyeresége, ha zárva tart. Hiszen a lapok árai naponta változnak, és az embereknek egyre kevesebb a pénzük. Az is nagyon elszomorít, hogy egyre kisebb a kereslet a színvonalas irodalom iránt. — Elhiszem, hiszen a szemközti házikönyvtárban az Új magyar lexikon összes kötete mellett szinte csak remekművek sorakoznak. — Nagyon szeretek olvasni, imádom a jó irodalmat. A lányaimat is az olvasás, a nyelv szeretetére neveltem, ők ma sem indulnak útnak könyv nélkül. Nemcsak árusítom, hanem amikor időm van, naponta figyelemmel kísérem a hazai lapokat is. Ezekből 50—60 darabot rendelek, ez a mennyiség rendszeresen el is fogy. Kellemesen lep meg, hogy egyre színesednek. A Hifi, az újonnan indult Nő, a Szabad Újság, az Új Szó, a Vasárnap meg a többi. Megállják a helyüket a hasonló jellegű magyarországi kiadványokkal szemben is. — Éppen azt a lapot nem említetted, amelyiknek ez az írás készül — vetem közbe kissé csalódottan, mire Olga azonnal felpattan, és az A Hét régi számaiból szór elém egy halomnyit. — Nézd, ezeket én szedtem. Három hónapig ugyanis a volt kollégámnak segítettem mint számítógépes szedő. Azóta minden számot félretettem, megvan mind. Ez a lap nagyon a szívemhez nőtt, rendkívül tetszik az újszerű borítólapja. Volt benne egy sorozat, Miért szeretem az anyanyelvemet címmel — ez tetszett a legjobban. Ha rajtam múlna, minél több hasonló sorozatot indítanék, ilyen módon is megpróbálnám az ifjúságot rávenni arra, hogy olvasson. Talán az is segítene, ha több lenne a folytatásos regény, nem ártana néhány ifjúsági is, és talán egy kis játékosság, több rejtvény, pályázat, szórakoztató rébusz lazább szerkezetűvé tenné a lapot. — Van-e aki segít a munkádban? — Egyelőre bírom. Eddig kerekeztem, most egy régi kocsival furikázom az árut. Sajnos a férjem nagyon elfoglalt, nemigen tud segíteni, a lányok meg tanulnak. Teljesen magamra vagyok utalva. Igaz van egy nagynóném, aki néha rövid időre beül a helyemre. A sanda gyanúsítások ellenére elmondhatom, hogy cseppet sem a meggazdagodás hajt, inkább az, hogy az emberek minél többet olvassanak. Egész eddigi életemben megszoktam, hogy az embereken segítsek, a passzív életmód számomra elviselhetetlen lenne. BEKE ISTVÁN
