A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
SZÓL A RÁDIÓ Egy boldog asszony Tele vagyunk panasszal. Ilyen időket élünk. Panaszkodni divat, ildomos és életünk szerves tartozéka lett. Okunk is van, ezer. Vélt vagy valós, egyre megy. Panaszkodik öreg és fiatal, vállalkozó és alkalmazott, munkanélküli és munkát mímelő. Szóval, az egész ország. A nyafogás művészetét még a "régi átkos rendszerben" tanultuk meg. Mert kérem akkor az volt a bajunk, hogy nincs demokrácia, most meg az, hogy van. Van? Lám, máris megkérdőjelezem. Mit tegyünk? Mit tegyen a riporter? Ez az "állatfajta" azt teheti kérem jobb híján, hogy miután már ő is, mikrofonja is begörcsöl a sok panasztól, akkor megpróbál mikrofonvégre kapni olyasvalakit, aki a sok rossz ellenére tud neki valami optimistát is mondani. Találtam is ilyen riportalanyt, egy kedves nénit, a füleki 70 éves özv. Molnár Györgynét. Neki pedig igazán lehetne oka panaszra, de Mariska néni mégis másképp látja a világot, pedig ha ő kinyitná a száját... Mert ha jól számolom átélt vagy négy rendszerváltást (az én generációmnak ez az egy is megviselte az idegeit), megélt egy világháborút, az ötvenes éveket, a hetvenes éveket, a konszolidációt, és "mellesleg" nem is könnyű időkben szült hét gyereket, és mindet fel is nevelte. Mindezek ellenére írtam le a riport nem éppen eredeti címét, Móricz után szabadon: egy boldog asszony. — Molnár néni, magát még nem hallottam panaszkodni, pedig ezer és egy oka is lenne erre. — Hát bizony sokszor lett volna okom panaszra, de hát mondja már meg nekem, mit nyertem volna vele? — Mikor születtek a gyermekei? — A legidősebb 1942-ben született, háború volt, a legkisebb, a hetedik meg 1955-ben. — Hét gyerek! Molnár néni, a mai fiatalok nemhogy a kettőt, de az egyet is meggondolják, mondván, ebbe a világba gyereket szülni. Pedig akkor azért sokkal rosszabb világ volt! — Hát persze, de hát mit tehettünk, jöttek a gyerekek, örültünk nékik, a nyomorúság ellenére is. Pedig olyan idők voltak ezek, amikor sokszor kenyér sem volt a háznál. De azért tudja, falun volt legalább krumpli, az mindent helyettesített. Meg tudja, akkor még nem volt olyan "okos" a nép, mint most. Hát meglettek azok a gyerekek, hová tegyük őket. Igaz-e? Felneveltük mind a hetet, mind tisztességes ember lett. Az első kettő még a háborúban született, és olyan időkben nőttek fel, hogy ruhát, kenyeret nem lehetett kapni, aztán meg jött a jegyrendszer. Az egyik gyerek kinőtte a ruhát, ráadtam a másikra. Még szerencse, hogy én mint falusi lány, sok stafírungot kaptam, abból varrogattam sokáig. Meg az én saját ruhámba két lányom is felnőtt. Nem volt lehetőség, nem úgy mint most. — A bibi valahol ott lehet, hogy sokkal igényesebbek lettek a fiatalok, ami talán nem is a legnagyobb baj. — Hát az már biztos, igényesebbek. Akkor olyan idők voltak, hogy este ki kellett mosni a ruhát a gyerekre, hogy reggel adhassak rá valamit. Nem volt annyi ruha mint most, bizony nem. — Molnár néni, én tudom azt is, mindez nem jelentette azt, hogy állandóan bánat és szomorúság ült volna a házon. — Á, nem voltunk mi szomorúak, gürcöltünk, dolgoztunk ugyan a megélhetésért, de miért lettünk volna szomorúak? — Ha jól számolok, akkor eddig öt rendszert élt meg, az első köztársaságot, Horthyékat, a háború utáni "koalíciós" jogfosztottságot, a szocializmust, na és most, ezt a képlékeny akármit. Melyik volt a legkutyább, és melyik a legjobb? — Hát most már jó, nyugdíjas vagyok, megkapom azt a kis pénzt. Munkanélküliség valamikor is volt, de segélyt nem adtak, mint most. A férjém is volt sokszor munkanélküli, le is százalékolták, kevéske nyugdíjat kapott. Mindig nehéz munkát végzett a gyárban, hamar megbetegedett... — Molnár néni, figyelemmel kíséri, mi történik manapság az országban? — Nagyon szeretem hallgatni a híreket, de azért nem vagyok annyira meglepődve meg megijedve mint a fiatalok, akik folyton csak mondogatják, mi lesz itt, hogy lesz itt. Majd csak megsegít az Isten, mindenkinek ad erősséget. Én szeretek templomba járni, én hiszek Istenben, ha Ő nem hagy el, akkor mindent átvészelünk. Én azt mondom, hogy a világ kerekét nem állítjuk meg, ahogy az el van tervezve, annak úgy kell menni, hát mit lehet csinálni? — Összejön-e még néha a nagy család? — Hát nem olyan gyakran, mindegyik éli a maga életét, na de születésnapra, névnapra mindig tele van a füleki családi ház. Jönnek az unokák is, belőlük is van jópár. Nekik Fülek mindig az otthont jelenti, akárhol élnek is, mindig úgy mondják "haza megyünk". Nagyon jó, ha jönnek. Bizony, ha magam vagyok, nagyon csendes a ház. De amíg én élek, egy összekötő kapocs vagyok. — Molnár néni, hogyan látja a világot, hogyan látja a jövőt? — Hát én csak annyit mondok, hogy egyrészt nem kell mindent olyan sötéten látni, ahogyan sokan látják, meg ahogy az újságok is lefestik sokszor. Ha ebbe az erőbe és egészségbe megmaradok, én nem félek. Csak valami háború ne legyen. Ettől se magam miatt tartok, a gyerekeket, a fiatalokat sajnálnám. Én már csak megleszek valahogy, és az Isten is biztos megsegít. POLÁK LÁSZLÓ A HÉT 7
