A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-28 / 9. szám
A Szövetségi Gyűlés módosította a választási törvényt. Nem számottevő módon, de azért épp elég fejfájást okozva a kisebb politikai pártoknak és mozgalmaknak. A döntés értelmében ui. a kettős vagy hármas koalícióban induló pártok (ill. mozgalmak) csak akkor juthatnak be a parlamentbe, ha megszerzik a szavazatoknak legalább a 7 százalékát, négyes koalíció esetén pedig a küszöb már 10 százalék. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb honatyát a lengyelországi fejlemények késztették ennek a módosításnak a megszavazására, s talán egy kissé a lelkiismeretüket is meg akarták nyugtatni amiatt, hogy előzőleg elutasították a köztársasági elnöknek a választási rendszer átalakítására tett javaslatait. Nem titok, hogy bizonyos politikai körök szeme előtt az angol választási rendszer képe lebegett, amikor az arányos képviselet elve helyett a többségi elvet szorgalmazták, de be kellett látniok: erre itt még nem érett meg az idő. Az angol modell egyébként sem lenne szerencsés a számunkra, elvégre ott elég megszerezni a szavazatok alig több mint 50 százalékát ahhoz, hogy a győztes a teljes hatalmat megkaparintsa. Ezt a választási rendszert a mienkénél jóval stabilabb nyugat-európai demokráciákban is gyakran bírálják, nálunk pedig egyenesen irtóznak tőle, hiszen akkor alaposan meg kellene rostálni nemcsak a politikai pártokat és mozgalmakat, hanem a politikusi karrierről álmodozó polgártársainkat is. Mivel a rendszerváltás óta még csak alig több mint két esztendő telt el, nehéz eldönteni, hogy a politika színpadára lépett erők és személyek közül kik az igaziak, a valóban oda valók, s kik azok, akik különböző trükkökkel és mutatványokkal, demagóg szónoklatokkal igyekeznek a bizalmunkba férkőzni, hogy aztán a hatalom birtokában megfeledkezzenek ígéreteikről, és csakis a saját céljaik elérésére koncentráljanak. Szomorú, hogy a szabadságára oly büszke sajtó is sokszor a kívánatosnál nagyobb teret ad a hordószónokoknak és a politikai szélhámosoknak, sőt, olykor még lovat is ad alájuk vagy megdicsőíti őket. Noha a tervek szerint a választásokat június 6-án tartják Csehszlovákiában, a választási kampány pedig hivatalosan április 27-én kezdődik, már most teljes gőzzel folyik az agitáció, a választók kegyeinek a megszerzése és a politikai ellenfelek lejáratása. Ebben a vásári forgatagban időnként felbukkannak a magyar nemzeti kisebbség pártjai és mozgalmai is. Igazán nem panaszkodhatunk a pluralizmus hiányára: két pártunk és két mozgalmunk szinte teljesen lefedi a politikai színskálát. Igaz, úgy tűnik, mintha a baloldalon itt-ott lyukak lennének, de ezt a Magyar Polgári Párt és az Együttélés is igyekszik befoltozni, bár gyanítom, hogy a Demokratikus Baloldal Pártja sem nézi ezt ölbe tett kézzel. Valójában azonban a gond nem a lyukakkal, hanem a küszöbbel van. Akár kettős, akár hármas koalíciót hozunk létre: meg kell szereznünk a szavazatok 7 százalékát. Sajnos a Szövetségi Gyűlés hű maradt két évvel ezelőtti önmagához: ismét nem gondoskodott a nemzeti kisebbségek megfelelő parlamenti képvise-Leülünk letérői. Ha a csehszlovákiai magyarok számaránya nem lenne olyan, amilyen, akkor gyakorlatilag senki sem képviselhetné a nemzeti kisebbségek érdekeit. Hajlamosak vagyunk csak a szlovák nacionalistákat okolni a bajainkért, pedig Csehországban is vannak szép számmal olyanok — magukat ráadásul igazi demokratáknak nevezők —, akik teljesen érzéketlenek a nemzetiségi problémák iránt. Persze a mi sorsunk Szlovákiában dől el, és a végeredmény nagymértékben függ az itteni erőviszonyoktól. Meg kell mondani őszintén: jelenleg nem a javunkra áll a meccs. Nemzeti színezetű pártok és mozgalmak szinte minden bokorban, s még a nem nemzeti elveket hirdető politikai tömörüléseknek is van igen jelentős nacionalista szárnyuk. A számunkra legrokonszenvesebb pártok pedig gyengék vagy fokozatosan csökken a befolyásuk. Aligha kérdéses, hogy egy ilyen helyzetben a magyar politikai pártok és mozgalmak csakis egymás között találhatják meg az igazi szövetségeseket. Félő azonban, hogy ezt még nem mindenki ismerte föl, s alighanem tanúi leszünk még néhány kakasviadalnak. A nemzeti kisebbségek sorsát alapvetően meghatározó kérdésekben egyetértésre kell jutni, véget kell venni a partizánakcióknak, ellenkező esetben ugyanis az új parlamentben is folytatódik az az átkos hagyomány, hogy lényeges kérdésekben a magyar képviselők eltérő módon fognak szavazni. Itt az ideje már, hogy a nemzetiségi önigazgatás, oktatásügy, valamint a bősi vízi erőmű kérdésében egységes álláspontot alakítsunk ki. Bős kérdése, úgy látszik Szlovákiában politikai üggyé válik; nem véletlen, hogy a kormányt egyébként lépten-nyomon kritizáló ellenzéki pártok nagy része is lelkesen üdvözölte a szlovák kormány (és a betonlobby) egyoldalú lépéseit, s a választási kampányban meglovagolja ezt a "témát". Nem titok, hogy a Magyar Polgári Párt a bősi vízi erőmű megépítését támogatja (természetesen maximálisan figyelembe véve az ökológiai szempontokat), míg az MKDM és az Együttélés az építkezés azonnali leállítását követeli. A nemzetiségi oktatásügy kérdésében is akadnak bizonyos nézetkülönbségek a kormánykoalícióban levő MPP és az ellenzéki magyar tömörülés között, különösen az önálló magyar egyetem problémáját illetően. A mihamarabbi megegyezésre persze nemcsak a közelgő választások miatt van szükség, hanem azért is, mert minden késedelem súlyosan kihathat a magyar nemzeti kisebbség további sorsára... Örvendetes, hogy valamennyi magyar politikai tömörülés felismerte a szociális kérdések fontosságát és a mezőgazdaság átalakításával járó gondokat. Úgy vélem azonban, hogy ezen a téren jóval több aktivitásra, felvilágosító munkára és gyakorlati támogatásra lenne szükség. Az emberek csalódottak, kiábrándultak a politikából és a politikusokból is. Ha nem tudjuk visszaadni a hitüket, ha nem tudjuk meggyőzni őket arról, hogy sorsukról végső soron maguk döntenek, akkor könnyen megtörténhet, hogy nem mennek el választani. S ez lenne a lőgnagyobb tragédia. LACZA TIHAMÉR FOTÓ: MÉRY GÁBOR a küszöbre?
