A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-21 / 8. szám
A kabarok földjén... A "PIROS BUGYELLÁRIS" BEMUTATÓJA KALÁSZON (Piros, piros, piros, háromszor is piros, Piros bort az üvegbe...) Győrfi György szerint a Verebóly mellett fekvő Kalász (Kálaz) község elnevezése a "kalízból", a kabarok egyik rétegének nevéből származik. Ott is a Zobor környéki köznemesi kiváltságokat élvező "kabarok” települtek le. "Utódaik igen nagy mértékben őrzik a törökös rétegnek jellegeit.” A tavalyi népszámláláskor Kalász és Bábindal — közigazgatásilag összevont községek — lakossága 1751 lélek volt, melynek 55,4 százaléka magyar nemzetiségű. Magyar óvodájuk és iskolájuk nincs. (Csinos, csinos, csinos, háromszor is csinos Menyecskét az ölembe...) A faluban kiegyensúlyozott életet élő emberek laknak, lényegében a Zsitva völgye felé gravitálnak, hiszen ott van (de sokuknak már csak volt) a munkalehetőségük, mivel a Tesla és a Fékgyár az emberek százait tudta alkalmazni. A Zsitva völgye egyébként gomba módra termelte a magasabb párt- és egyéb funkcionáriusokat. Kalászon él nyugdíjasként a volt járási elnök, aki 1969-től állt a Nyitrai járás ólén, előtte járási titkár volt. Azt mondják nyugodt, csendes ember, szeret a szőlejében kapálgatni, a vadászok is kedvelik. Neki köszönhető a kultúrház felépülése, amelynek külön táncterme is van. A magyar iskola leépítésével kapcsolatos részességét nem ismerjük, de a faluban buzgólkodó elemek a járási elnök árnyékában nyilván bátrabban tevékenykedhettek. (Gömbölyű két karja, Vállamat takarja...) Január utolsó vasárnapjára tűzték Csepreghy Ferenc (1842—1880) Piros bugyellárisának előadását. A darabot bemutatni talán nem kell. Ősbemutatója (1878. november 22.) óta sok mindent elmondtak róla, csak azt nem, hogy a ma embere is tud rajta szórakozni, önfeledten nevetni poénjein és tapsolni a színészeknek, legyenek azok hivatásos művészek, vagy egyszerű falusi emberek, kétkezi munkások... Fél órával a kezdés előtt érkeztünk meg Kalászra, de a kultúrház már tömve volt. Türelmesen várakozott a vegyes közönség, mert akadt köztük kótesztendős kisgyerek és nyolcvanéves idős asszony is, aki a dédunokáját jött megnézni, de talán a magyar szó varázsa, a régi idők emlékei is ide csalogatták az előadásra. A színpadon viszont nagy volt az izgalom, a szereplők készültek, öltöztek, sminkelték magukat, miközben Paviovics Márta rendező osztogatta utolsó utasításait. A Csemadok elnöke, Száraz Ferenc a szövegkönyvbe mélyedt bele, tanulmányozta a rendezői utasításokat, bejegyzéseket, most a súgó szerepére készült. A szereplők kikukucskáltak a függöny mögül; talán szívük választottját keresték, vajon eljött-e az előadásra? Öt óra után enyhe taps jelezte, „hogy a közönség várja a kezdést. Öt óra öt percet mutatott az óramutató, amikor fellebbent a függöny. (Megcsókolnám, de ő Nem akarja!) A múlt esztendőben a szülők és egy fiatal lelkes szervező, Ladányi Lajos elhatározták, hogy a szlovák iskolába járó magyar gyerekeknek, főként az elsősöknek, másodikosoknak anyanyelvi pótoktatást szerveznek. Zenével, énekléssel, olvasással, játékos módon tanulták a gyerekek az anyanyelvet. Nyitráról, a Pedagógiai Főiskoláról jártak ki tanítók, de kikötötték, hogy 1991 /92-ben csak akkor vállalják az oktatásnak eme formáját, ha az hivatalosan is érvényt nyer. Ám hivatalosan az anyanyelvi "külön" óráknak nem sikerült érvényt szerezni, így a játékos anyanyelvi pótoktatás elmaradt. (Tilos, tilos, tilos, háromszor is tilos, Nagypénteken bort inni...) A múlt esztendő elején ellátogatott Kalászra az iskolaszék vezetője, aki általában rettegésben tartja a magyar iskolák igazgatóit és tanítóit. Pedig maga is megszenvedte az elmúlt húsz esztendőt, tanítói, igazgatói tisztségéből menesztették. De úgy tűnik, hogy magatartásában több a színlelt mártíromság, mivel közben ledoktorált, sőt, az utolsó két esztendőben, valamikor 1987-tól már taníthatott is Pozsonyban. Azt mondják, hogy többször is kérte a pártba való visszavételét, ami ugyan nem történt meg (?), de megbocsátottak neki. Nos, ez az ember 1989 novemberében nyomban a forradalmi erők élére állt, előbb tanfelügyelőként, majd később az iskolaszék vezetőjeként. De térjünk vissza kalászi látogatásához. Az első útja az óvodához vezetett. Az épület falán megpillantotta a régi kétnyelvű feliratot, melynek láttán vérbe borult a szeme. Durván leteremtette az óvó néniket, mondván, hogy a nyelvtörvény értelmében azonnal távolítsák el azt a táblát. Az iskolában a magyar feliratú, régi idők tablói, a magyar gyerekek emlékei háborították fel. A tablókat ugyancsak a nyelvtörvény értelmében el kellett távolítani. (Tilos, tilos, tilos, háromszor is tilos Más asszonyát szeretni...) Közben folyt az előadás, lassan már nyolc óra felé közeledtünk, a közönség azonban fáradhatatlanul élvezte a darabot, ugyanolyan lendülettel tapsolt, mint a kezdetkor. Elnéztem az elégedett arcokat, közben arra gondoltam, hogy napjainkban igen fontos és időszerű lenne a magyar iskolák megnyitására vonatkozó törvénymódosítás, amely biztosítaná a jogot a kényszermulasztásokkal szemben. (Gyönyörű szép ajka, szívem csalogatja...) A színdarab fél kilenckor ért véget. A sok-sok szereplő meghajlással köszönte meg a tapsot. A főbb szerepekben Hőrigh Szilvia, Narancsík Adri, Gasparik István és Ladányi Lajos lépett a közönség elé. Nem kis dolog belevágni egy ilyen hosszú darabba, és végig győzni szufléval, hogy a közönség ne unatkozzon, hangulata ne lankadjon. (Megcsókolnám, de ô Nem akarja!) Talán furcsa eset az öreg bíró, meg a fiatal feleségének története, no és a vitéz huszárőrmester tragédiája, szerelmi bukása, ami végül is jóra fordul. A sok-sok nóta napjainkban is népszerű. Elnézést kérek az olvasók igényesebb részétől, hogy a múltban egy politikailag rossznak tartott bohókás darabról próbáltam megnyugtató sorokat papírra vetni. De az elmúlt negyven vagy hetven esztendőn át sok mindenen túlestünk és rájöttem, hogy a bölcsesség, és a kifinomult kényelem vigaszunk nem lehet. Tudatos akarattal kell a dolgokkal szembenézni. MOTESÍKY ÁRPÁD
