A Hét 1992/1 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-14 / 7. szám
SZABADIDŐ William Webb Nem lehet mindenkinek szerencsije Az ördögbe, mi ez? Most már gépkocsikáznak is a White Wood mellett? Buck megragadta a vadászpuskáját, és az egyik terebélyes fa törzse mögé bújt. Néhány pillanat múlva egy hatalmas szürke gépkocsi suhant el mellette. Vállas, magas, sötét ruhába öltözött úriember volt a vezetője. A törpelucok előtt lefékezett. Az úriember szinte átlőtte tekintetével a vadont. Végül megnyugodott, elhagyta a gépkocsit, és lassú léptekkel megközelítette a csomagtartót. Egy lapátot meg egy ásót támasztott neki a gépkocsinak. Egy hatalmas láda is előkerült. Alaposan megizzadt terhével, de felkapta a vállára, szabad kezével a szerszámok után nyúlt, és megindult az erdő irányába. Néhány pillanat múlva az ásó nagyot csattant a sziklás talajon. Buck elgondolkodott. Ki ez az ember? Eljött a nagy pillanat, végre történik valami. Mintegy tizenöt perc elmúltával az úriember elómerószkedett az erdőből, a szerszámokat visszadobta a csomagtartóba. Megfordította a gépkocsit, és arrafelé távozott, amerról érkezett. Buck habozás nélkül besurrant az erdőbe. Azonnal megtalálta azt a helyet, ahova az idegen elásta a ládát. Buck térdre ereszkedett, és elkezdett ásni. Úgy dolgozott mint a vakondok. A láda röviddel később előkerült. Körülnézett. Legyintett egy nagyot, és felemelte a láda fedelét. A szőkeség valamikor csodaszép nő lehetett — most nem volt az... A sötétség régen beárnyékolta a hegyeket és az erdőt, amikor Buck visszahelyezte a ládát a gödörbe, és befedte gallyakkal meg mohával. A művelet után gyorsan hazaindult, és útközben az átkozott balszerencséjét emlegette. A szerencsésebbe ilyenkor aranyat talál, de ő egy hullára bukkant. Mihez kezdjen vele? A neje — Sharon-Lois — éppen a kávéscsészéket törölgette. Ó, persze, szombaton Sharon-Lois a Hölgyek Klubjának előkelőségeit látja vendégül. — Elpucoltak a vén tyúkok? — kérdezte Buck gúnyosan. — Ne nevezd vén tyúkoknak a barátnőimet — sziszegte Sharon-Lois. — Mitől vagy olyan sáros, mint a disznó? Medvókkel birkóztál? Buck a vacsoránál mélyen hallgatott. — Mi van veled? Miért nem beszólsz? — Éppen gondolkodom, drágám. — Gondolkozol? Édes uraml Legutóbb, amíg gondolkoztál, nem kapcsoltad ki a rezsótt Majdnem leégett a házunkl Kevesebbet gondolkozzál. — El volt átkozva az a pillanat, amikor elvettelek! — Én is átkozom azt a pillanatot! Buck lecsapta az evőeszközöket, és bevonult a szobájába. Gondolatai White 30 A HÉT Woodban kalandoztak. A szőke lányra gondolt, a hullára. Ó, uram-teremtóm, ha abban a ládában Sharon-Lois heverne?! Másnap az újságban rábukkant a magas úriember fényképére. Ted Valmontnak hívták. Ez tehát Ted Valmont, a környék legtehetősebb gyárosának egyetlenkéje. A cikkben megírták, hogy Valmont úr hitvese nyomtalanul eltűnt. Valószínűleg politikai összeesküvésről van szó, természetesen az asszony fényképét is közölték a lapban. Igen, ő az — Buck azonnal ráismert. Hát így állunk? Buck röviddel később azon kapta magát, hogy nem is a milliomos áldozatára gondol, hanem Sharon-Loisra. Igen ám, de ki az a marha, aki elrabolja ezt a dögöt? Hirtelen megrázta magát. A szerencsecsillag végre rámosolygott, s az ötlet, mint valami meteor, úgy suhant át az agyán. Igen... miért ne? Másnap reggel Buck a hóna alá csapta a szerszámokat, és az erdőbe sietett. Mrs. Valmont számára új gödröt ásott: száz méternyire a régitől. A ládát óvatosan lehelyezte az új "öröklakásba". Gondosan eltüntetett minden nyomot, majd hazatért. Megfürdött, átöltöztött, beült öreg autójába és lekocsizott a városba. Az első nyilvános telefonfülkéből gondolkodás nélkül feltárcsázta Mr. Valmontot. — Mr. Valmonttal beszélek? — kérdezte határozottan. — Igen. Kihez van szerencsém? — Mindegy. Ha kedves az élete, meghallgat. Néhány nappal ezelőtt White Woodban vadásztam. Mit gondol... láthattam én valamit az erdőben? — Az istenért... ki beszól? — Megszólalt a lelkiismerete, Mr. Valmont. Igen, uram, ez a hang arról értesíti magát, hogy van valaki, aki tudja, hogy mi
